A költészet dicsősége

A költészet egyedülálló dicsősége, hogy senki költő még meg nem gazdagodott belőle. A színjátszás, a zeneszerzés, a regényírás, a festészet már sokakat tett gazdaggá – a kereskedésről vagy hasonlókról nem is beszélve –, de a költészet még soha senkit.

A verseket nem lehet megfizetni, vallják a költők, s valóban, a költészetet éppúgy nem lehet se megfizetni, se megvásárolni, akár magát a szegénységet. (Bár az is igaz, hogy idáig még egyikre se mutatkozott komoly kínálat.)

Isteni rokonság fűzi egybe a szegénységet és a költészetet. A költészet szépségétől mi sem áll hát távolabb, mint a luxus tündöklése. A költészet, az igazi szépség: lemondás a teljesség kedvéért. A luxus viszont: birtokolni akarja a birtokolhatatlant, bekeríteni az oszthatatlant. De ilyen szépség nincsen. A luxusban nem az oszthatatlan szépség kápráztat el, hanem a könnyűség, az, hogy a luxus nem kötelez semmire.

Nem így a szépség! Nincs költészet állandó és alapvető lemondás nélkül. A költők szegénysége nem is egyéb, mint mesterségük hiteljele.

A közénk született Isten bölcsőjénél minden bizonnyal ott volt a költészet is. Úgy is, mint a szegénység, és úgy is, mint a teremtett világ oszthatatlan jelenléte, véghetetlen szépsége, megvásárolhatatlan fényessége. Mivel a kettő egy.

Minden művészet közül, még a külső technikájában is, ezért lehet a költészet a legeszköztelenebb. Szelet papír, meg egy darabka ceruza kell hozzá – vagy még az se. Elég a puszta belefeledkezés a mindenségbe, a teljességbe. Akkor megjelenik a szépség, és ott van Isten, s az égi rendek is; melengetőn a szelíd barmok, s térden állva a pásztorok és háromkirályok.

Persze – önhibájukból vagy azon kívül – a költők időnként elvesztik szegénységükből a teljességet. De még ilyenkor is megőrzik szegénységüket. Ilyenkor úgy tűnik, hogy csak szegények maradtak, az igazi szegénység gazdagsága, páratlan gazdagsága, teljessége nélkül. Ez az állapot csaknem olyan, mintha egy költő meggazdagott volna. Majdnem és mintha. De az már megint a költők és a költészet dicsősége, hogy a költők ilyenkor is, csak szegényen és a teljesség vigasza nélkül is, nem akarják lerombolni ezt a minthát és majdnemet, hanem úgy élnek vele, mint végvári vitézek az utolsó vizesárokkal, bástyafallal. Tudják, hogy egyedül így menthetik át – a mindenséget.

 

(Új Ember, 1967. január 15.)

Jegyzet

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]