Háborús rekviem
A szerző közreműködésével nemrég hallhattuk Benjamin Britten Háborús rekviem-jét. A mű érdekessége, hogy a latin miseszöveg mellett Wilfred Owen mai angol költő nagyszabású versét is magába foglalja a rekviem – mintegy az örök latin szövegbe oltva korunk tragédiáját. Owen szövege bonyolult, modern líra, olykor alig megközelíthető képekkel, fordulatokkal. Mégis – legalább fővonalában – érdemes talán követnünk a latin és a modern szöveg hullámzását, ölelkezését, fölmagasztalódását. Azt, ahogy a modern tragikum zaklatott, lázas szavai elcsitulnak az örök szeretet mindennél szelídebb és hatalmasabb tűzvészében – századunkban, a XX. században, Benjamin Britten kiemelkedő zenei alkotásának szövegkönyve szerint.
*
Mivel a teljes ismertetés már csak terjedelme miatt is lehetetlen, a latin részeket csupán jelzem, az angol szöveget viszont fontosabb képeiben s minél eligazítóbban kivonatolva igyekszem tolmácsolni.
Kórus: Requiem aeternam dona eis…
Fiúkórus: Te decet hymnus, Deus in Sion…
Tenorszóló: Miféle lélekharang jut azoknak, kik úgy hullnak el, mint a barmok? Sietős imájukat egyedül a puskák vad dühe, s a karabélyok kattogása idézi. – És milyen gyertyák fénye vezetheti el őket az örök boldogságba? Nem társaik kezében, de társaik szemében ragyognak fel a búcsú lángjai.
Kórus: Kyrie eleison…
Kórus: Dies irae, dies illa…
Baritonszóló: Kürtök daloltak, keserítve a szürke alkonyatot, és kürtök válaszoltak; bánat volt őket hallani.
Szopránszóló és kórus: Liber scriptus proferetur…
Tenor- és baritonszóló: Szinte barátságosan sétáltunk a halálba; leültünk és ettünk vele; megbocsátottuk, hogy a levest kilöttyintette kezünkre. – Ó, a halál sosem volt ellenségünk. Kinevettük és komáztunk vele. A katonát nem azért fizetik, hogy rúgkapáljon a halál ellen. – Nevettünk, tudva, hogy egyszer majd különbek jönnek, különb hősök és nagyobb háborúk. Hősök, kik nem holmi zászlókért csatáznak, hanem a Halállal vívnak – az Életért.
Kórus: Recordare Jesu pie…
Baritonszóló: Emelkedj fel, iszonyú kar, fekete ágyúcső, emelkedj fel a gőg magasába, és rontsd le azt! De azontúl: átkozzon meg téged az Isten, s távoztasson el örökre tőlünk.
Kórus és szopránszóló: Dies irae…
Tenorszóló: Fektessétek a halottat a napra – valamikor otthon a nap keltette életre őt. És itt Franciaországban is, a napfény ébresztette minden reggel – a mai reggelig, a mai téli hóesésig.
Fiúkórus: Domine Jesu Christe, Rex Gloriae, libera animas omnium fidelium…
Kórus: Sed signifer sanctus Michael…
Bariton- és tenorszóló: Ábrahám tehát fölkelt, fát aprított és útnak indult. Vitte magával a tüzet és a kést. S hogy megérkeztek és megálltak, Izsák, az elsőszülött, így szólt hozzá: Atyám, látom az előkészületeket, látom a tüzet és a kést, de hol a bárány az égő áldozathoz? – Akkor Ábrahám megkötözte a fiút, árkot húzott és kerítést emelt a máglya köré, s magasba emelte a kést, hogy megölje fiát. Mikor íme egy angyal szólt az égből, mondván: Ne emeld kezed a fiúra. Nézd, egy kos szarvánál fogva fönnakadt a bokorban; ajánld fel a Büszkeség Kosát helyette. – De az öreg inkább megölte fiát, s Európa fiainak felét.
(A bibliai történet e visszájára fordított képe a költői igazságszolgáltatás erejével híven tükrözi azt, amit az utolsó háború fölidézése jelentett. De adjuk vissza a szót a rekviemnek:)
Fiúkórus: Hostias et preces tibi Domine…
Szopránszóló és kórus: Sanctus, sanctus, sanctus…
Baritonszóló: A felhők zengő trombitaszava után, hogy az Idő pergő dobja elcsitult, s takarodót fújt a bronz nyugat: – vajon megújítja-e az élet a holtak porait? Vajon eljön-e Ő, hogy megsemmisítse végleg a halált és minden könnyet letöröljön?
Tenorszóló: Ott függ Ő most is, a háború keresztútjára verve, csonka tagokkal. Tanítványai szétszéledtek, egyedül a katonák maradtak vele.
Kórus: Agnus Dei, qui tollis peccata mundi…
Kórus és szopránszóló: Libera me, Domine…
Tenorszóló: Úgy tűnik, egy hosszú-hosszú gránit alagúton át kimenekültem a háborúból. De itt, a háború emelte gránithegy mélyén is alvók nyögtek, gondolataikba és halálukba merülten, mélyen és mozdíthatatlanul. – Egyikük fölkelt és rám bámult, szánakozó fölismeréssel merev szemében, s karjait kétségbeesetten széttárva, mintha meg akarna áldani. – „Különös barátom – szóltam –, itt nincs ok a gyászra.”
Baritonszóló: „Nincs – felelte ő –, kivéve a tönkretett éveket, a reménytelenséget.” – „Én vagyok az ellenség, kit megöltél, barátom. Megismertelek ebben a sötétben. Ilyen komoran néztél tegnap is rajtam keresztül, amikor ledöftél. Én védekeztem, de a kezem utálkozott és hideg volt.”
Tenor- és baritonszóló: „Aludjunk mostan…”
Fiúkórus és szopránszóló: In paradisum deducant te angeli…
*
Most, ismertetésem végén, szomorúan kell látnom, hogy lehetetlen föladatra vállalkoztam. A versek bonyolultsága gránitként őrzi költői titkát, s ellenáll a cikkszerű ismertetésnek. De meghiúsult igyekezetem arra talán mégis jó, hogy legalább durva térképét adja a ritka erejű mű élővilágának.
(Új Ember, 1966. december 25.)
Jegyzet