Szodoma és Gomorra

Ábrahámot, az igazat, három vendég keresi fel. A vendég mindig hordoz valami istenit, s már itt előképe az ajtónkon kopogó felebarátnak, ki teljes jelenlétét majd az Újszövetségben nyeri el, akinek szükségében maga a Megváltó kér majd újra és újra bebocsátást portánkon.

Az Ábrahámot meglátogató három férfiban a szentatyák közül egyesek a Szentháromság első szimbólumát vélik felismerni. De a legszerényebb magyarázat számára is nyilvánvaló, hogy ha Ábrahám nem azonnal ébredt is tudatára annak – csak lépésről lépésre –, hogy maga Isten az, aki őt otthonában meglátogatta, a három jövevényben, a három felebarátban rögtön, már az első pillanatban meglátta a minden „ajtónkon kopogtatóban” ott rejtőző Istent, ahogy azt teljes világosságában csak jóval később fogjuk megérteni – s talán soha teljesen.

Szodoma tragédiája ezzel a csendes kitérővel kezdődik, a tragédiák örök dramaturgiájának megfelelően. De történik itt még egyéb is. Sárának, Ábrahám meddő és öreg feleségének, ígéretet tesz az Úr, hogy fiúgyermekkel áldja meg. Teszi ezt két város elpusztításának előestéjén. Az isteni bírónak olyan gesztusa ez, aminek lehetetlen mélyére látnunk. Az igazsághoz azonban minden bizonnyal közelebb járunk akkor, amikor az ítélkező Istenben is a fáradhatatlanul teremtőt figyeljük, s a szakadatlanul folyó ítélkezésen túl a szakadatlanul folyó teremtésbe vetjük reményünket.

De térjünk vissza a „három vendéghez”. Szodomába készülnek, hogy megtapasztalják, valóban olyan bűnös-e Szodoma és Gomorra, ahogy lakóik bűne azt égre kiáltja. – Antropomorfizmus? Az. És ugyanakkor megragadó előkészítése annak a „hiperantropomorfizmusnak”, mely Istent nemhogy emberként szerepelteti és beszélteti, hanem valóságos megtestesülését jelenti majd.

De ez még messze van. Most még Szodoma és Gomorra házai is állnak, a falak, amiknek földig kell porladniok holnapra. Hogy mindenkinek ott kell vesznie? Igen, mindenkinek. S itt Ábrahám, az ember, alkudozni kezd Istennel. És Isten enged: „Ha ötven igazat találok Szodoma városában, érettük az egész helynek megengedek”. Aztán megint Ábrahám és megint Isten. S az alku vége: ha tíz igaz akad a két városban, megmenekülnek. – Gyönyörű passzus. Ábrahám szavai épp azzal, hogy annyira emberiek, hatolnak egyenesen Isten szívébe. Alkuja közvetlen rokona Jézus főpapi imájának, melyben övéiért könyörög, ha Ábrahám könyörgése az alku fokain mint egy lajtorján ér is fel Isten közeléig.

A paradicsomkerttől Szodomáig – hosszú utat tett meg a bűn. Ádám és Éva szégyenkezve bújt el vétkével Isten szeme elől. Szodoma lakói tüntetnek bűnükkel. Ők nem kerülik Istent. Tudva vagy öntudatlanul: Szodoma lakói magát a „három vendéget” kívánják paráznaságukkal megfertőzni, mikor azok megszállnak a tiszta életű Lót házában, hogy a város vétkeit kikémleljék. A bűn titka itt már szégyentelenül tüntet. Szodoma fiainak erőszakoskodásában a Bibliában először válik egészen nyilvánvalóvá, hogy minden bűn késhegye Istent keresi, egyenesen ellene irányul.

Ami meg a számokat illeti, bizony tíz igaz sem akadt Szodomában. A két városnak pusztulnia kell. De Isten előbb, alkun kívül, a tiszta Lótot és feleségét kivezeti a pusztulásra ítélt helységből. Tudjuk – a parancs ellenére –, Lót felesége visszanézett a tűzesőben föllángoló és aláomló falakra, és „sóbálvánnyá változék”.

Olyan fordulat és olyan pillantás volt ez, s oly dermedés – mely azóta is foglalkoztatja a költők, a moralisták és gondolkodók képzeletét és elemzőkedvét. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy itt nem egyszerű asszonyi kíváncsiságról van szó, hanem a bűn legizzóbb és legridegebb együtthatójáról: a pusztulás szeretetéről. Lót feleségében a romlás izzó és fagyos érintése realizálódik. Tűzbe néz és beledermed a lángolásba. Nem uralkodott magán: azt akarta birtokba venni, amiből menekülnie kellett. Pillantása nem tudott lemondani arról, amiből Isten irgalma kiemelte. Lót asszonyának sóbálvány alakja örök képe az irgalmatlanul és látszatra kockázat nélkül elkövetett bűn elemi következményének.