„Fiat”

K. M.-nak

 

„Legyen” – mondotta Szűz Mária, amikor az angyal tudtára adta, hogy méhében, a Szentlélek erejével, megfogant az isteni gyermek. Ez a „fiat”, írja Emmanuel Mounier, szimbóluma lehetne minden emberi döntésnek. Máriának e véghetetlen bizalommal kiejtett szava Isten anyjává emelte őt, s ez a „legyen” teljes mélységében befolyásolja azóta is az emberiség drámáját.

Tökéletes engedelmességgel kiejtett szó volt, ami azonban a lélek abszolút szabadságában született. Ahogy igazán engedelmes egyedül szabad lélek lehet. S e csoda – a szabad választás és a tökéletes engedelmesség csodája a véghetetlen szeretettel szemben – azóta is nap nap után megtermi a maga isteni gyümölcsét. Minden gyökeres és szerető igen, amivel állapotunkat elfogadjuk, Isten megtestesülése bennünk. Más szinten persze, de mégis valóságos megismétlése annak az üdvtörténeti pillanatnak, ami Mária igenjét követte.

Kierkegaard, az emberi döntések természetrajzának mesteri kutatója és ismerője szerint az igazán szabad választás szükségszerűen együtt jár adott helyzetünk elfogadásával. Egy teljes mélységében kiejtett igen ugyanis már nem is az „adottnak” szól, hanem az „adott” állapot mögött megpillantott szeretetnek, Istennek. Igaz, Istent minden helyzet mögött megpillanthatjuk, de legrövidebben az adott pillanat, jelen állapotunk színe mögött. Miért késlekednénk, kicsinyhitűen, miért válogatnánk tovább?

Szabadságunkat féltenénk? Csakhogy szabadságunk kötöttségből kötöttségbe, idegenségből idegenségbe vándorol mindaddig, míg meg nem leli méltó tárgyát. Anélkül, hogy sérelem esnék rajta, szabadságunk egyedül a tökéletes szeretetben, Isten bensőségességében találhatja meg korlátlan kibontakozását. Állapotunk megszentelése ilyen értelemben nem is jelenthet egyebet, mint hogy a dolgok sűrűjén át rátaláltunk Istenre.

E gondolathoz közvetlenül kapcsolódik Simone Weil naplójegyzete a tökéletes kérő imáról. Szerinte akkor kérünk imánkban valamit a legigazabb szívvel, ha imánk végén már meg is feledkezünk eredeti kérésünkről, s egyedül Isten szeretetének és akaratának engedjük át magunkat. Hiszen akitől maradéktalan bizalommal kérünk valamit, annak gondviselésében is maradéktalanul bízunk, és szükségszerűen a magunk kérése elébe helyezzük szándékát.

De ez a bizalmunk ugyanakkor épp nem jelent egyszer s mindenkorra szóló mentességet a nehézségek terhe alól. A „fiat”, mit Mária kiejtett az Üdvözítő megtestesülésének hajnalán, nem áll egymagában a történet elején. Egy másik „legyen” is társul hozzá. Az, amit a történet végén mondott ki az Üdvözítő az Olajfák hegyén, s amiben a megváltás végső drámája testesült meg. Két „fiat”, két „igen”, amely mostantól fogva örökre várja már a harmadikat, a mi igenünket.

 

Jegyzet