Az ideális nő

című filmet vetítik filmszínházainkban. Talán érdekes néhány gondolatot fölidéznünk nekünk is ez alkalommal.

A kereszténység a szerelem kérdésében nem minimalista, hanem maximalista. A Vatikán egyik ablakába húzódva XXIII. János nem szeszélyből áldotta meg az esteledő Szent Péter téren áthaladó fiatal szerelmespárt. A keresztény lélek a Teremtő közelségét érzi a valódi szerelem előtt, s megilletődötten hallgat el fehér izzása láttán.

Az a szexualitás viszont, amit próbálnak kijátszani a szerelem igazi mivoltával szemben, lényegében hanyatlás, elgyengülés terméke, a szerelem lefokozódásából ered, s az ürességet van hivatva mesterséges szenzációkkal pótolni. A szexualitás története ilyen értelemben épp a szerelem lebontásának, fölélésének folyamata.

A szerelem teljessége folytán szentség, mely a házasságban nyer formát s az utódokban folytatást és alkalmat arra, hogy egyre magasabb rendű szeretetté változzék át.

A szerelem melege rokon a nap erejével. A nap a legnagyobb tűzforrásunk, de életadó szerepéhez hozzátartozik a tőlünk való távolsága is. Hasonlóképp a valódi szerelem: egyszerre legfőbb tűz, leghőbb izzás, de ugyanakkor a lélek soha nem szűnő, véghetetlenül gyengéd tartózkodása is. Szerelem és szeretet egyedül e maximalizmuson belül rokon egymással. Mihelyt a szexualitás nem győzi a szerelem magas izzását, s függetlenülve alábbszáll, a szeretet sorsa is megpecsételődött. A valódi szerelem viszont állandósulni kíván – aminek a házasságkötés a szentségi kifejezője –, s a kölcsönös szeretetben lel egyre magasabb rendű megoldást.

 

(Új Ember, 1966. augusztus 14.)

Jegyzet

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]