Egy város ürügyén

Egy város, azt hiszem, legalább annyira tudás, tehetség és kegyelem műve, akár egy remekmű. Dubrovnik – a hajdani Raguza – nemcsak gyönyörű, de az elemezhetetlenségig elmélyíti bennünk azt a képet, fogalmat is, hogy: mi is egy város?

Partjait a tenger mossa. Ez az elem kétségtelenül a legjobb ihletője a városépítőknek. Az égbolttal párosulva nemcsak a végtelen teret kínálja föl keretül, hanem az időt, a mulandóságot is, hullámainak szakadatlan lüktetésével. Ahol a tenger, ott állandó partnerként a világ anyagi törvényei a legszebb és a legnyíltabb formában vannak jelen, a víz felülmúlhatatlan megfogalmazásában.

 

*

 

Dubrovnikot körös-körül magas fal övezi. Ahogy a kunyhónak fala van, ahogy a bérháznak fala van, úgy veszi körül fal magát az egész várost. S ennek az emberi, nagyon is emberi begombolkozásnak – az ellenségtől való védekezésen messze túlmutatva – épp a tájjal, az elemekkel való mélységes együttélés, a tenger mulandóságában és halhatatlanságában való osztozkodás a magyarázata. A város alapítói és mindenkori lakói életük halhatatlan részével, lelkük univerzális vágyaival benne éltek – és élnek ma is – a nagy egészben. De mint halandók begombolkoztak. Úgy is, mint egyesek, s úgy is, mint egy egész város, köpenyként körítve maguk köré a csodálatos városfalat. Íme: egy egész közösség kabátja. Ma már nem varrnak ilyet.

A falak mögé kerülve, először a templomokról kell szólanunk. A templom Isten háza, akár maga a mindenség. Minden formailag sikerült templom: egy-egy világmodell; a kimondhatatlan és ábrázolhatatlan univerzumnak egy-egy lehetséges megfogalmazása a művészet titokzatos jóvoltából. A román és a gótikus templomok ilyenek voltak. Az ember lakóházával szemben, mely a földé, a templom a mindenség épülete; a templomtér az univerzum egy parcellája. A magánépületek és középületek közt a templom a mindenségé, ha csak tisztán formailag értékeljük is. Klasszikus értelemben vett város elképzelhetetlen nélküle. Sok esetben a modern lakótelep elnevezés mintha ezzel a ténnyel kívánna számolni.

 

*

 

Dubrovnik lakóházai olyan fehér kőből épültek, ami édestestvére lehetne a legfehérebb márványnak. Eső, szél, idő e fehér követ lassan viaszsimára koptatta, s oly olvadékony felületeket varázsolt a falakra, mint csak az emberi bőr egy-egy tündöklő gyermekarcra, csodálatos aggastyánkézre.

Sikátorok fehér márványból. Bennük, a meredek, szűk házak közt, föl az égig: mosott fehérneműk zászlóerdeje, egy valódi város hétköznapjainak örökös ünnepélyességével.

De ami a legszebb: a város padlója (kövezete) is fehér kőből van, mit az idő a házak falánál is fényesebbre koptatott. S e fehér padló az udvarokba, a küszöbön át a boltokba, a vendéglők apró szobáiba is benyomul, azokat is gondosan kirakja nagy fehér tábláival. Mindenütt e kockákon járunk, s nemcsak mi, az autók és a galambok is, kik a tetőkről és terekről besétálnak a vendéglőszobákba és csapatostul esznek az asztal alá hullajtott morzsából.

Hogy egy város elsőrendűen távolról sem méretek kérdése, hanem valami nagyon is szellemi valóság, azt ebben az aránylag nem nagy, de remekművű városban értettem meg legjobban. Hasonlóképp azt is, hogy amennyire elidegenedhet, elveszhet és megsemmisülhet az ember – így vagy úgy – egy metropoliszban vagy egy vidéki kisvárosban, ez valójában szinte soha nem történhetik meg vele egy valódi város falai között. A valódi városok ugyanis – s nem véletlenül – mindannyian az új Jeruzsálem előképei. Nem véletlenül: ahogy János evangélista sem véletlenül választott az új mindenség szimbólumául városleírást, különös gonddal kiemelve annak drágakő padlózatát, mi a legfőbb erényekkel lesz kirakva.

Elnéztem én is az előttem hullámzó városka utcáit, a sztráda, a főtér, a sikátorok forgatagát. Ebben a keretben egyetlen mozdulat se tud igazán elveszni, üres és formátlan hulladékká válni. E városka lakóit a remekmű ereje őrzi, s e jogon mindannyian kissé a mindenség lakói, polgárai ők. Rövid jugoszláviai utamnak e felismerés volt legtanulságosabb fejezete.

 

Jegyzet