Milánói vereség

A Ferencváros kikapott Milánóban. A rádióközvetítést hallgatva, lépten-nyomon hallottuk, hogy a csapat jó a mezőnyjátékban, de tehetetlen a kapu előtt. Emberi, nagyon is emberi fogyatékosság ez, s nemcsak a labdatéren. Általános gyengénk, hogy csak félig merjük végiggondolni dolgainkat. Inkább halálra fárasztjuk magunkat – feleúton, még a cél, a befejezés előtt.

Hogy miért? Mert úgy könnyebb. A befejezés áldozatot követel. Az öntetszelgő remeklés csak a félig komoly tettek lankáin lehetséges. Az igazi vállalkozás meredekén már aligha. Pontosabban – soha.

Veszélyes betegsége ez az akaratnak, s később már az ízlésnek is. Könnyű volna bebizonyítani kártevő hatását azokban a tehetséges irodalmi művekben, regényekben, drámákban, vagy akár színészi alakításokban, ahol a hiú tehetség a mondatokban virágzik el, s veszni hagyja az egészet. A részlet ugyanis tükör, amiben az alkotó tetszelegve nézegetheti önmagát. De az egész, a mű egésze, már nem lehet ilyen tükre az egyéni hiúságnak. Abban csak az igazság ragyoghat fel, vagy ha az igazság nem – akkor az ásító üresség.

Az igazi élet titka se a szép mezőnyjáték, hanem a lemondások erejével végbevitt vállalkozás.

 

Jegyzet