Simone Weil a szerencsétlenségről és istenszeretetről

Simone Weil posztumusz életműve ma már köztudottan a modern katolikus irodalom legnehezebb és legvonzóbb problémája. Kevesen tolmácsolták nálánál mélyebben az Evangélium tanításait, a keresztség szentségét, legalábbis nem tudunk róla. Részben „méltatlannak” érezte rá magát, részben az akkori egyház bizonyos, szemében leküzdhetetlennek tűnő hatalmi magatartását nem tudta teljes szívvel magáévá tenni. Ami rendkívüli írásait illeti, azokra vonatkozóan Gabriel Marcel szavai a legtalálóbbak: „Mindaz, amit Simone Weilről elmondhatunk, könnyen meghamisíthatja őt. Legbölcsebb, ha neki magának adjuk át a szót. Fölülmúlhatatlanul súlyos üzenetet hozott valamennyiünk számára…, amit egyedül nyitott lélekkel érthetünk meg. Ez azonban nem azt jelenti, hogy szóról szóra magunkévá tegyük olykor téves, vagy éppen ellentmondásos nézeteit, hanem hogy kihalljuk szavaiból azt, ami sajátosan nekünk szól, amit szinte személy szerint hozzánk intézett.”

Valóban, adjuk hát mi is át Simone Weilnek a szót.

 

*

 

„A szenvedés birodalmában a szerencsétlenség hasonlíthatatlanul egyedülálló helyet foglal el. Akit földre sújt, vergődik, mint a félig eltaposott bogár, anélkül, hogy meg tudná mondani, mi is történt vele. Nyomtalanul, itt a földön még Isten végtelen irgalma se gyógyítja meg sérült természetét, ahogy Jézus dicsőséges testén is ott maradtak a sebek.

Az ember csak úgy értheti meg a szerencsétlenség mibenlétét, ha valamiféle távolságnak tekinti.

Isten szeretetből és szeretetért teremtett. A világ maga is szeretet és eszköze a szeretetnek. Isten a szeretetnek legkülönbözőbb formáit hívta életre, lényeket, kik a legkülönbözőbb távolságokból is képesek a szeretetre. De amire rajta kívül nem vállalkozhatott senki más, ő maga távolodott a legmesszebbre. Ez a véghetetlen távolság Isten és Isten, Atya és Fiú között, legfőbb áldozat, fájdalom, mihez nincs hasonló, a szeretet csodája, ez volt Isten kereszthalála.

És ez a távolság ugyanaz, ami fölött ugyanakkor Isten tökéletes egysége, a legfőbb szeretet ver hidat, csendje mélyén általzengve az univerzumot, mint két külön és mégis egy hang, megszakadt és töretlen dallam. Isten beszél. A világ: szavainak rezgése csupán. Amikor az emberi zene rést üt szívünkön, e résen át is az ő szavát halljuk, s amikor megérteni véljük a csendet, akkor is Isten beszéde jut el hozzánk a világ csendjén keresztül.”

„Igaz, van valami titokzatos kapcsolat e távolság és az eredendő bűn között is. Kezdetben, ahogy olvassuk, az ember elfordult Istentől s eltávolodott tőle, amennyire csak eltávolodhatott. Akkor még megtehette. Azóta a szükségszerűségek szegével helyünkre vagyunk szegezve, egyedül tekintetünk maradt szabad. Azóta a vak szükségszerűség (mely egyáltalán nem számol szellemi fejlettségünk fokával) nehezedik állandó súllyal minden emberre és vet egyeseket a kereszt lábához. Egyedül rajtunk áll, hogy tekintetünket a megrázkódtatásokon keresztül továbbra is Istenre függesztjük, vagy sem. Ne higgyük azonban, hogy a Gondviselés nincs velünk. E vak törvényszerűség is a gondviselés műve.

Ha a világ mechanizmusa nem volna vak, egyáltalán nem létezne szerencsétlenség. A szerencsétlenség mindenekelőtt névtelen, akiket elragad, azokat megfosztja személyiségüktől és »tárgyakká« teszi őket.”

„Krisztus szerencsétlen volt. Nem úgy halt meg, mint egy mártír. Úgy halt meg, elkeveredve a latrokkal, mint egy közönséges bűnöző, csak valamivel nevetségesebben. Mert a szerencsétlenség nevetséges is.” (E meghökkentően végletes fogalmazással Simone Weil lényegében azt akarja érzékeltetni, hogy Jézus valóban a leggyötrelmesebb, legmegalázóbb halált szenvedte el, ami feneketlen kiközösítettségében semmiben sem különbözött egy közönséges bűnöző halálától. A bámészkodó tömeg ezért fordulhatott gúnyolódva feléje, vakságában még erkölcsileg is magasabb rendűnek érezve magát a „póruljárt” szenvedőnél. A tökéletes isteni ártatlanság így vált a kereszten a tökéletes félreértés kigúnyolt áldozatává. De maradjunk Simone Weilnél.)

„Az embert e véghetetlen távolságra, a kereszt lábához, egyedül a vak szükség vetheti. S ugyanakkor a tökéletessé válásnak is ez az egyetlen lehetősége a földön. Ezért valljuk legfőbb reményünknek a keresztet. »Erdő nem terem ilyen fát, ilyen virágot, ilyen magvakat«.”

„A szükségszerűségek mechanizmusa minden szintre áttevődik anélkül, hogy lényege megváltoznék. Ott van a puszta anyagban, a növényben, az állatokban, a népek életében és az emberi lélekben. Felőlünk, a mi szemünkkel nézve, tökéletesen vaknak tűnik. De ha szívünk túljut önmagunkon, túl a világon, idő-téren át oda, ahol a mi Atyánk van, innét szemlélve a világ mechanizmusa tökéletesen mást jelent. Ami idáig szükségszerűségnek tűnt, annak most engedelmesség a neve. Az anyag passzív, s ilyen értelemben maradéktalanul engedelmeskedik Isten akaratának. Ez a tökéletes engedelmesség az anyag szépsége.”

„Az ember se tud nem engedelmeskedni Istennek. Mint szabad és értelmes lénynek, csak egy választása van, mégpedig az, hogy kíván-e engedelmeskedni vagy sem? Ha nem kíván, akkor is, mint a szükségszerűségeknek alávetett lény, továbbra is hasonlóképp alá lesz vetve a szükségszerűségek mechanizmusának, csakhogy ezek fölébe ezentúl egy újabb, természetfeletti világ törvényei kapcsolódnak. Bizonyos dolgok megszűnnek az ilyen ember számára, bizonyosak viszont megtörténnek általa, nemegyszer akarata ellenére.”

„Amikor egy inast megsebesít szerszáma vagy kimerít munkája, az iparosok és parasztok azt mondják: »behatolt testébe a mestersége«. Valahányszor bennünket ér fájdalom, joggal mondhatjuk mi is, hogy a világ, a teremtett világ engedelmessége hatolt testünkbe. Hogyne fogadnánk hát a leggyengédebb hálával a gondviselés ez ajándékát?

Öröm és bánat egyképp értékes ajándéka Istennek, egyiket is, másikat is a maga teljességében kell megízlelnünk, a maga tisztaságában, anélkül hogy megpróbálnánk vegyíteni őket. Az örömmel: lelkünkbe hatol be a világ szépsége. A fájdalommal: a testünkbe. Csak öröm által nem lehetnénk újból Isten barátaivá, ahogy senki se lehet kapitány, ha csak a kormányzást tanulja meg. Testünknek minden iskolát ki kell járnia. A testi érzékenység szintjén egyedül a fájdalom teremthet kapcsolatot azzal a szükségszerűséggel, mely a világ rendjét alkotja; mivel az öröm nem foglalja magában a szükségszerűség élményét. Nem a testi, hanem egy másik, magasabb rendű érzékenységünk képes csak a szükségszerűt megtapasztalni a boldogságban is, de akkor is egyedül a szépség közvetítésével. Hogy azonban lényünk teljes egészében érzékennyé váljék a világ lényegében rejlő engedelmességre, s a mindenséget úgy hallgathassuk, mint Isten szavainak rezdülését, ahhoz az öröm és a fájdalom átértékelő működése egyként elengedhetetlen. Egyiket is, másikat is fönntartás nélkül kell fogadnunk, ahogy ajtót tárunk egy szeretett lény követe előtt. Mit számít, hogy a követ udvarias vagy faragatlan, ha egyszer hírt hoz szívünknek!

De a fájdalom még nem szerencsétlenség. A szerencsétlenség túl van az isteni pedagógián.

Tér és idő végtelenül elválaszt bennünket Teremtőnktől. Hogyan találhatnánk vissza hozzá? Merrefelé keressük? Ha századokon át menetelnénk feléje, akkor is csak a földet járkálnánk körül. Ha szárnyunk nőne, akkor se tehetnénk többet. Egy lépésünk sincs fölfelé! Istennek kell lejönnie hozzánk a mindenség meredekén át.

Tér és idő végtelenén kel át Isten végtelenül végtelenebb szeretete, hogy megkeressen minket magának. Eljön, amikor itt az órája. Hatalmunkban áll befogadni vagy elutasítani közeledését. Ha nem fogadjuk, újra és újra jön, akár egy koldus, de akár egy koldus, egy napon ő se jön többé. Ha bebocsátást nyer, Isten kicsinyke magot helyez belénk és aztán elmegy. Ettől kezdve nincs több dolga velünk, s nekünk se marad más hátra, mint hogy várjunk. Egyedül azt az igent nem szabad megtagadnunk többé, mellyel eljegyeztük magunkat vele. Ez azonban távolról sem olyan könnyű feladat, mint amilyennek látszik, mivel az elvetett mag növekedése nagyon is fájdalmas bennünk. Mi több, ha egyszer befogadtuk, nem állhatjuk meg, hogy a gyomokat ne irtogassuk mellőle; de fájdalom, ezek a dudvák testünknek is részei, amitől kertészkedésünk gyötrelmes műtétnek bizonyul. De még így is, maga a mag tökéletesen egyedül nő fel bennünk.”

„Isten szeretete átkelt a tér és idő végtelenjén, hogy Istentől eljusson hozzánk. De hogy tegye meg fordítva az utat, amikor egy véges teremtményből kell visszatalálnia? Amikor az isteni szeretet belénk helyezett magja felnőtt és fává terebélyesedett, mi, akik hordozzuk, hogy vihetnénk vissza most eredeti helyére azon az úton, amit Isten tett meg hozzánk jövet a végtelen távolságon át?

Lehetetlennek tűnő feladat, mégis van rá segítségünk. Jól tudjuk, mi az eszköze. Hasonlóságából könnyen kitalálhatjuk, miféle fa is az, mely felnőtt bennünk, mi is a legszebbik fa, melyen az ég madarai megpihennek. Tudjuk, minden fák közül melyik a legszebb. »Erdő nem terem hozzá hasonlót.« Valamivel még a bitónál is keservesebb, íme a fák legszebbike. Ez az a fa, melynek magját Isten belénk helyezte anélkül, hogy tudtuk volna, miféle magot is helyez belénk. Ha tudtuk volna, nem mondtunk volna igent első pillanatban.

Amikor kalapáccsal rácsapunk egy szeg fejére, a széles szegfejre mért csapás teljes ereje a szeg végébe szalad, s ott egyetlen pontba tömörül anélkül, hogy bármi is elveszne az ütésből. Ha a kalapács és a szeg feje végtelenül nagy volna, mindez akkor is hasonlóképp játszódna le. A szeg feje a rámért végtelen ütést arra a pontra továbbítaná, melyre hegyével ráhelyeztük.

Ez a szeg: a végső szerencsétlenség. Hegyével pontosan rajta áll a lélek középpontján, s a szeg feje nem más, mint az idő és tér végtelenjében szétszórt szükségszerűségek summája.

A szerencsétlenség az isteni technika csodája. Egyszerű és fölfoghatatlan eljárás, mely képes a vak erők minden súlyát és hidegét egy véges teremtmény lelkébe gyűjteni. A végtelen távolság, mely Istent teremtményétől elválasztja, egyetlen pontba tömörül, hogy átüsse a lélek közepét.

Akivel ez történik, annak semmi része nem lehet e műveletben. Vergődik csak, mint az elevenen tűhegyre szúrt pillangó. De kínjain át továbbra is akarhat szeretni. Mivel a legnagyobb fájdalom, mely még belül van az eszméletlenség határán, még az sem érintheti a lélek ama pontját, mely szeretetének irányt szab.

Egyedül azt kell tudni, hogy a szeretet a lélek irányulása és nem állapota. Aki ezt nem tudja, kétségbeeshet a szerencsétlenség első érintésére.

Aki azonban szeretetével Isten felé fordulva marad, azt a lelkét átjáró szerencsétlenség odaszegzi magának az univerzumnak a közepére. Ez a világ valódi közepe, mely nincs középen, mert kívül van téren és időn, mivel maga az Isten. Egy más dimenzió szerint, mely nem tartozik a térhez, se az időhöz, ez a szeg rést üt a teremtésen, az elsötétült ernyőn keresztül, mely a lelket Istentől elválasztja.

E csodálatos dimenzió segítségével a lélek, anélkül hogy megválna a helytől és a pillanattól, melyben teste vesztegel, átkelhet a tér és idő rengetegjén, s eljuthat Isten közelébe.

Ott leli magát a teremtés és a teremtő érintkezési pontján, ami nem más, mint találkozóhelye a kereszt két ágának.

Szent Pál feltehetően ilyenfélékre gondolt, amikor azt mondotta: »Eresszetek gyökeret a szeretetben avégből, hogy fölfoghassátok mit jelent szélesség, hosszúság, magasság és mélység s hogy megismételjétek azt, ami mindezek ismeretét fölülmúlja, Krisztus szeretetét«.”

 

*

 

A fent közölt részleteket Simone Weil Le malheur et l’amour de Dieu című harmincoldalas írásából válogattam egybe. A részletek természetesen csak halvány képét idézhetik az eredetinek, mely a szerző Attente de Dieu című kötetében jelent meg, a La Colombe kiadó Le livre de Poche Chrétien sorozatában, jegyzetek és magyarázatok nélkül, P. Perrin dominikánus atya rövid, de annál lelkesebb előszavával.

 

Jegyzet