Tizenhárom széksor

Varsó és Krakkó után Wrocław a harmadik lengyel nagyváros, amit megismerhettem. Krakkó csodája, hogy a háború sértetlenül hagyta. Varsó: hamvaiból föléledt főnixmadár. Wrocławnak nincs csodája. Félig elpusztult, s még ma is tele súlyos sebekkel, romokkal. Kettősségében ez a város tükrözi mégis leghívebben a mai lengyel valóságot: az élet heroikus szeretetét és a háború elfeledhetetlen hatását.

E két véglet feszültsége nélkül talán meg se lehetne érteni azt a kivételes színházi estét, melynek részese: nézője és szokatlan módon félig-meddig szereplője voltam.

 

*

 

A színház neve: Tizenhárom széksor. Műfaja: kísérleti színház, mely nyíltan laboratóriumnak nevezi magát. 1959-ben alakult Opoléban, s csak újabban költözött Wrocławba. Társulata néhány főből áll. Szegények és világhírűek. Ennyit tudtam róluk, amikor egy délelőtti próbájukra váratlanul „beeresztettek”.

 

*

 

Futás lábujjhegyen egy kis öltözőn át az előadóterembe. Teszem, amit mondanak, gépiesen, amit a többiektől látok. Előttem magas palánk, ide kell a padsoron keresztül fölkapaszkodnom. A körpalánk mögött: a terem belseje. Alattam, közvetlen közelben a palánk mögé zárva: a színészek. Érzem, hogy az arcom „belekerül a darabba”, a reflektorfénybe, ahogy áthajlok a palánkon az első és az utolsó válaszvonalon, mely arcomat a szereplőkétől még elkülöníthetné. Nem tudom, mit látok, de ez még csak fokozza a hatást. Szertelen és mégis fegyelmezett mozdulatok kápráztatnak, sose hallott hangokat hallok s egy szempár tapad rám, von be a történésbe oly erővel, hogy félre kell fordulnom, mint egy tűzvész elől.

 

*

 

A Tizenhárom széksor együttese nem tiszteli a művek betűjét. Az Akropolisz-ban például Wyspianski szimbolista drámájának egy-egy részletét vetik be „elevenen” Auschwitz poklába, hogy megmérjék, mivé válnak a költő alakjai, szavai, „hősei” végletes környezetben? Hogy megtudják, mit érnek a hajdani szavaink, egész kultúránk a bukásban, ami bekövetkezhetett.

Műsorfüzetükben a szegénység színházának is hívják vállalkozásukat. S valóban eszköztelenek. Annál intenzívebben élnek azonban puszta adottságaikkal. Nem használnak festéket, de tökélyig fejlesztették az arcjátékot. Nem ismerik a kulisszát, a díszletet, de mesterien bánnak a térrel. Egyetlen kosztümüknek – mint gyermek a játékának – ezerféle jelentést kölcsönözve testük minden porcikájával „szerepelnek”. Végletesen „művészetre” törekszenek, hogy eljuthassanak a legnyersebb valóság analíziséig. Szerzetesi életmóddal egybekötött vállalkozásuk egyedülálló a modern színház történetében.

 

*

 

Este Calderón Hajlíthatatlan herceg-ét játsszák. Tulajdonképp az egész mondatot idézőjelbe tehettem volna. A darabból ugyanis csak egyetlen részletet adnak elő, más-más variációban, ahogy azt muzsikusok szokták valamelyik nagy elődjük egy-egy motívumaival.

Próbatételükben – ahogy ismertetőjükben írják – az ártatlanság sorsát, erejét, teherbírását kívánják estéről estére kifürkészni. Azt, hogy mivé válik a nemesebb fél az alacsonyabb környezet hatására, nevezetesen az ártatlan és haláláig hajlíthatatlan portugál herceg az állhatatlan és szenvedélyektől elvakult mórok fogságában?

S csakugyan: az est során az előadás nem a szöveg pályáján halad előre, hanem azzal, hogy a színen a fölidézett szituációk valóban testet öltenek. A történet itt és most történik. Az elgyötört herceg tulajdon tragédiáját fölülmúlva, öt változatban, ötször egymás után jut el a halál eksztázisáig, s közben mi nézők is benne vagyunk, testet öltünk szabadulásában és szenvedéseiben.

Mégis: soha ilyen tudatosan nem figyeltem, nem tudtam megfigyelni tulajdon könnyeimet – mik a főhős arcán peregtek alá. És a részvétel meg a figyelem e megosztása volt számomra az est legmeggyőzőbb ajándéka.

 

Jegyzet