Korniss Dezső

Szükségszerűen hézagos és rövid leszek, de igyekszem legalább egyszerűen és világosan beszélni. Megpróbálom nagyjából nyomon követni Korniss művészi fejlődését, s a magam módján megjelölni néhány, legalábbis számomra fontosnak tűnő állomását.

A gyerekkorral kezdeném, valamennyiünk gyerekkorával. Gyerekkorunkban egy olyan intenzív világban élünk, mely semmire sem hasonlít, s a puszta érvényessége erejével hat ránk. Még nem tanultuk meg a világot nevén nevezni, de épp ez a gyerekkor csodája, mely felér egy passzív teremtéssel. Később erre a megismételhetetlenül elsődleges világra a hasonlatok rendszere tapad. Mondjam azt, hogy humanizáltuk az istenit? A világra rátapasztottuk szakasztott mását, a valódira egy „mintha világot”, a teremtésre a valóságot. A képek, a kultúrák végül befalazták az eredetit: azt, amit a gyerekkor kreatív ámulatában láttunk utoljára.

Korniss művészetének első mozdulata, hogy leszakította az eredetiről ezt a „mintha világot”, a hasonlítottról a hasonlatot. A természet megnevezett tájairól a meg nem nevezett parcellákra vágott át. Kalligrafikus képein a betűkről leszaggatta a szótári jelentést, hogy egy másik, önkéntelen természetüket érje tetten, a betűk jelentése mögött a betűk mimikáját. Ezzel a mikrokoszmosz és makrokozmosz új tájaira érkezett el, a természet szűzi, megnevezetlen tájaira. Ember nem lakta vidékre. Ahumánus volt e gesztusa? Mégse. Egyrészt azért nem, mert nem rombolni akart, hanem új érvényességeket felszabadítani, másrészt pedig azért nem, mert ezekre az új területekre csakis önmagáról való lemondás útján juthatott el, s van-e ennél emberibb gesztusunk?

Ez volt az első lépés: egy új érvényesség, új természet meghódítása. A természet azonban csak parcellája az univerzumnak, s mint ilyen, mindig különböző marad tőlünk. Ez volt a reneszánsz balfogása is, hogy az univerzumot összetévesztette a természettel. Az egyoldalú spiritualitásból a természetbe menekült, a görögök példájára, holott a görögök egyáltalán nem a természet, hanem a mindenség polgárai és szövetségesei voltak.

Ma különben hasonló jelenségnek vagyunk tanúi. A technika leválasztott bennünket a természetről, hogy most a bolygók világában épp a technika segítségével találkozzunk ismét vele. Ez azonban a művészetben csak a félreértések számára jelenthet tágulást, s lényegében a természetből a természetbe vezet. A szellem, kellő érzékkel, a természet helyett inkább az univerzumot választja szállásául. Mert az univerzum egy darabja, bármekkora is, mindig természet marad, s tökéletesen más, mint az egész. Van Kornissnak itt egy képe, mely félreérthetetlenül ezzel az egésszel kötelezi el magát. Ez szellemének következő lépése: a természettől az univerzumig. A szertelen résztől az egészig. Mert szemben a természettel, az univerzum a mi legszelídebb, legbensőségesebb, legemberibb szállásunk.

 

A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyülnek szeliden, s nézik-nézik a csillagok

 

– ahogy azt József Attila írta már.

S ezzel elérkeztünk Korniss művészetének harmadik állomásához, melynek lényege a szabadság. Olyan szabadság, melyet csak a legkülönbek tudtak kivívni a maguk számára. Egy régi keleti történet szerint a pusztában élő aszkéta meghallotta, hogy a király nála is szentebb. Elment hát udvarába, hogy tanuljon tőle. Legnagyobb csodálkozására a királyt terített asztal mellett, vidám társaság közepette találta.

Tudom, mit gondolsz rólam, szólt hozzá idő múlva az uralkodó, de tévedsz. Te ugyan mindenedről lemondtál, de ragaszkodol az aszkézisedhez. Én azonban lemondtam a lemondásról is, és szabad vagyok már.

Így jut vissza Korniss egy új érvényességen, egy új természeten, s az univerzum intimitásán át ismét figuratív világunkba. Ahogy a honvágy hozza vissza a sarkvidéki expedíciót. De ebben a visszatérésben ezentúl benne van már a teljes világ, s egyet jelent az elvágyódás és a honvágy, a végtelen terek és a csukott szem, az ember minden eshetősége és dicsősége.

És ezzel be is fejeztem mondanivalómat. A teremben remekművek vannak jelen. Ráértek várni, de legalább én nem akarom megvárakoztatni őket.

Engedjék meg hát, hogy a kiállítást megnyitva valamennyiünk nevében köszönetet mondjak Korniss Dezsőnek.

 

Jegyzet