Az Egyház küszöbén

Simone Weil belső világáról írni kivételesen szép és kényes feladat. De legnehezebb talán belekezdeni, mert mindjárt az első szó kikerülhetetlenül a leghomályosabb kérdést kell hogy érintse: csodálatos közeledésében Simone Weil miért maradt állva az egyház küszöbén?

A kérdés elemzése annál is nehezebb, mivel maga Simone Weil sem tudott rá kielégítő, teljes választ találni. Áthatóan világos szelleme csak körüljárja sorsa e homályos pontját, ahogy a vér tódul a seb felé, anélkül hogy begyógyítaná. Számunkra azonban e küzdelem maga is fölöttébb tanulságos. Figyelhetjük idegenkedve, de hasonlíthatatlanul gazdagítóbb, ha szeretettel követjük. Be kell vallanom, számomra az ő tanúvallomása fölöttébb drága. De ehhez mindenkor tudnunk kell, hogy nem tartozott közénk, csupán közeledett hozzánk. Vívódott, s vívódásával a közeledés kivételesen mai útját szentelte meg. Egy-egy nézetét hogyan szabadna hát eretnekségnek nyilvánítani, amikor olyan valakinek a szájából hangzik el, aki még csak a küszöbön áll? Maga Weil előszeretettel alkalmazza önmagára ezt az állóképet, ami azonban épp nem mozdulatlanságot jelent. A lélek belső szárnyalásának külső megfelelője csak a lehunyt szem, a test mozdulatlan intenzitása.

Hat, 1942-ből való leveléből szeretnék az alábbiakban idézni, miket túlnyomórészt Páter Perrinnek írt Simone Weil. Az atyának hő vágya volt, hogy e kivételesen buzgó lelket a keresztség szentségében részesítse. Simone Weil nemet mondott. Levelei e különös, ellentmondásokkal teli, sajátságosan bonyolult „nem”-nek a dokumentumai. Simone Weil akkor épp utazása előtt áll, szüleivel készül Amerikába menni. De hogyan?

„Valami azt mondja, hogy el kell mennem. Mivel pedig ez a valami saját gyengeségem, hát engedelmeskedem. De ha tévednék is, hiszem, hogy önátadásom végül is biztos révbe kalauzol. Ön tudja, mi az, amit biztos révnek hívok. A kereszt. S ha az nem is adatik meg nekem, hogy egy napon Jézus keresztjére legyek érdemes, akkor legalább a jobbik latoréra.”

Engedelmeskedem – írja –, s ez a szó rendkívül sokszor szerepel leveleiben, olykor már-már megdöbbentő fogalmazásban:

„Ha örök üdvösségem itt feküdne előttem az asztalon, s csak a kezemet kellene kinyújtanom érte, nem tenném, amíg parancsot nem kapnék rá magamban. Legalábbis így szeretném hinni. S ha nem az enyém, hanem a többi emberé, ki itt élt, él és él majd még a földön, ha az ő üdvük feküdne előttem, tudom, akkor is hasonlóképp kellene cselekednem. Szenvednék. De csak ha rólam volna szó, úgy érzem, alig. Mert semmi mást nem kívánok, mint engedelmeskedni, tökéletesen engedelmeskedni, vagyis a keresztig.”

Amit az engedelmességről ír, annál is inkább figyelemre méltó, mivel később sajátos szerepet és magyarázatot nyer az egyházon kívül maradásának indokolásában. Rendíthetetlenül hitte, hogy Jézushoz való közeledése egyedül Isten műve volt. Hogy ő maga egyetlen lépést sem tett feléje, csupán engedelmeskedett a kegyelem belső parancsának, amit csalhatatlanul vélt meghallani szívében.

„Olykor az imádságban, vagy akár máskor, Krisztus személy szerint van velem, de végtelenül reálisabban, mélyebb, világosabb és teljesebb szeretettel, mint amikor először rám talált.

Soha erről nem beszélhettem volna, ha nem kellene elutaznom. De most, hogy a többé-kevésbé valószínű halál gondolata kísér utamon, úgy tűnik, nincs jogom végképp elhallgatnom ezeket a dolgokat. Túl mindenen, itt nem is rólam van szó, hanem egyedül Istenről. Rajtam semmi se múlott. Ha föltételeznénk, hogy Isten tévedhet, akkor azt hihetném, hogy mindez tévedésből szállott rám. De talán Isten kedvét leli abban, hogy a hulladékot hasznosítsa, a selejtet, a félreszabott holmit.”

Ugyanezt egy másik helyen még határozottabban fejti ki:

„Már a test fátylain át is oly mértékben sejthetjük meg az öröklétet, hogy minden kételyünk elnémul.

Mit kérhetünk, mi többre vágyhatunk még? Egy anya, ha egyszer biztos benne, hogy fia – egy szerelmes, hogy szerelmese – boldog, szívében mi hely juthat még egyéb vágyra vagy kívánságra? S mi ennél sokkalta többet kaptunk. Az, amit mi szerethetünk, maga a tökéletes öröm. Ha ezt megértjük, a remény is fölöslegessé válik, értelmét veszti. Az egyetlen, amit még várhatunk, a tökéletes engedelmesség kegyelme idelenn. A többi Isten dolga, s nem a miénk.”

Így érkezünk el Simone Weil lelkivilágának számunkra legkritikusabb pontjáig. Weil azt, hogy nem veszi fel, vagy legalábbis ma még nem veheti fel a keresztséget, egyenesen Isten rendelésének érzi, aminek föltétlenül engedelmeskednie kell. Erről írt sorai az egyház szívéből, s főként tanításai felől nézve, tarthatatlanok. Ez nyilvánvaló. Személyes üdvharcához azonban egyedül szeretettel közelíthetünk, hiszen az ő sajátosan „kívülről jövő” vallomásaiban így is a Krisztus melletti tanúságtevés örökszép beszéde szól. Ha valaki így tudott hinni, szeretni, ilyen önfeláldozóan, a keresés ekkora hevével és boldogságával, extra muros, a falakon kívül, a küszöbön, akkor hogyan kellene nekünk, kik a falakon belül vagyunk?

Mielőtt tovább vennénk a kényes kérdések sorozatát, szükséges leszögeznünk, hogy e problematika – megkeresztelkedjék-e, az egyház tagjává legyen-e? – szinte kizárólag Páter Perrinhez írt leveleiben szerepel, s hogy itt túlsúllyal, az viszont természetes, hisz a páter erre buzdította őt. Egyéb műveiben Simone Weil elsősorban arról ír, ami mindannyiunk számára közös – és csodálatosan ír róla! – Ezt a különös és drága ajándékát csak egyféleképp viszonozhatjuk. Mégpedig úgy: ha tőlünk elválasztó vallomásaiból is elsősorban azt halljuk ki, amit mindenképp elfogadhatunk, és el is kell fogadnunk.

De menjünk tovább. Weil „a küszöbön állva” nemcsak engedelmeskedni vélt Istennek, de közelebbről is körvonalazható szerepet vélt látni ebben.

„Nem tudok ellenállni a gondolatnak, hogy a jelen korban Isten határozott akarata, hogy egyes férfiak és nők az egyházon kívül maradva tegyenek hitet mellette és Krisztus mellett.”

„Befejezve a pithagoristákkal foglalkozó munkámat, véglegesen és bizonyosan éreztem (amennyire ember jogosan használhatja e két szót), hogy kívül kell maradnom az egyházon (…) mindaddig, amíg szellemi munkámnak némileg is megfelelek. És mindezt: épp Isten és a keresztény hit érdekében, a szellem küzdőterén. Sajátos szerepemből következik, hogy szellemi síkon kivétel nélkül minden eszmével szemben mindvégig elfogulatlan maradjak, ideértve például a materializmust vagy akár az ateizmust is; egyformán befogadó és egyformán tartózkodó. Amilyen elfogulatlanul a víz fogadja magába a belehulló tárgyakat. Nem a víz méri meg őket; hosszabb-rövidebb imbolygás után ők mérik meg benne önmagukat.”

Egyesek a szellemi gőg jelét látják e sorokban. De ez optikai tévedés, mely a távolságot hangsúlyozza a közeledésben, holott a távolságról csak távolodáskor illő beszélni, ahogy közeledéskor a közelség említése a stílusos. S aki az igazságot keresi… S ekkora szenvedéllyel…

Végül is azonban, volt Weilnek valami konkrét kifogása is az egyházzal szemben? Igen, a levelek erről is vallanak.

„Tartozom Önnek az igazsággal akkor is, ha netán megbántódnék miatta, ami rendkívül fájdalmas volna számomra. Szeretem Istent, Krisztust és a katolikus vallást, amennyire egy hozzám hasonló fogyatékos lénynek erre joga van… Szeretem a liturgiát, az énekeket, az építészetet, a katolikus rítusokat és ceremóniákat, de e vonatkozásokon kívül nem fűz szeretet hozzá. Tudom szeretni azokat, akikben él ez a szeretet, amit magam nem ismerek. Tudom, hogy a szentekben izzott az egyház szerelme. De ők szinte kivétel nélkül beleszülettek és kebelében nevelkedtek. Mert bárhogy áll is a dolog, az ember nem ajándékozhatja meg magát saját akaratából a szeretet kegyelmével. Így hát legtöbb, amit mondhatok, hogy ha e szeretet föltétele lelki fejlődésemnek, amit még nem hiszek, vagy legalábbis része annak, akkor vágyva vágyom, hogy egy napon adassék meg nekem.”

Még közelebbről:

„Voltak szentek, akik helyeselték a keresztes háborúkat, az inkvizíciót. Nem hihetem, hogy igazuk volt. Tudatomat nem homályosíthatom el. Ha e kérdésben én, aki mélyen alattuk állok, világosabban látok náluknál, ez csak úgy lehet, hogy e ponton valami óriási erő vakította el őket. Ez a valami: az egyház, mint szociális tényező (chose sociale). Ha ez a szociális tényező ártott nekik, mit árthatna nekem, ki rendkívül sebezhető vagyok e tekintetben, s véghetetlenül esendőbb náluknál.”

Weil az egyház világi, pontosabban világias megnyilatkozásaival küszködött. Elfogadta az egyház szükségszerű világi, földi szerepét, de távol tartották világiassá vált korlátai. Úgy érezte, hogy ezek a vonások elszigetelik, s földi értelemben elválasztják az egyházat az emberiség egy jelentős (sok esetben igen értékes) részétől. Mikor ezeket a sorait olvassuk, sajátosan emberi képzeletünkkel, fájdalommal gondolunk arra: miért nem érhette meg Simone Weil az egyház kebelében ma lejátszódó megújulást. Azt a csodálatos nyitást, amit XXIII. János „uralkodása” jelentett?

Weil egyik levelében bevallja, hogy lényegében egy utolsó indíttatásra lenne szüksége. Mert mindaddig: hamisnak érzi azt is, ha kívül marad, s azt is, ha átlépné az egyház küszöbét. Mit jelenthetett volna zavartan várakozó figyelme számára az a másik, csodálatos és szerető figyelem, mellyel János pápa az egyház kebeléből pillantott kifelé a világba?

Így az emberi képzelet. Valójában – túl az időn és a személyes kötöttség keretén – e két pillantás összetalálkozott. Az egyik, amelyik a szabadságával figyelt kifele a világba, s a másik, amely a keresés megszentelt figyelmével tapadt mindarra, ami a falakon belül lélegzett.

Távolmaradásának fő okát Simone Weil elsősorban mégis önmagában találja, s ez a tény olykor látszólagos szellemi arisztokratizmusát is kivételes emberi alázattal ellensúlyozza. Ez a mérleg másik oldala. Általában, amikor téved is, tévedéseit mindig kivételes erényekkel ellenpontozza, s ezzel csodálatosan gazdag, drámai egyensúlyát teremti meg értelmi-érzelmi életének. Azt a feszült szélcsendet, mely legkedvesebb szállása az isteni kegyelemnek.

„Az éhségnek talán kevesebb, de éppoly reális köze van az élethez, mint az evésnek.

Talán nem egészen elfogadhatatlan a gondolat, hogy akinek ilyen a természete, rendeltetése, vérmérséklete, múltja, hivatása és így tovább, annak számára a szentségek utáni tiszta vágyakozás megfelelőbb kapcsolatot jelenthet, legalábbis egy ideig, mint a bennük való részesedés. Nem tudom, hogy velem mindez így van-e, vagy sem. Mindenesetre abban, hogy önmagunkat kivételes esetnek tekintsük, mindig van valami esztelen önbizalom. Kivételességünk azonban nemcsak az emberekhez való felsőbbrendűségünkből származhat, hanem éppúgy alávalóságunkból is. Úgy gondolom, nálam erről van szó.”

„Ez a nézetem nem aggályoskodáson alapul. Egyrészt, s főként másokkal kapcsolatosan, számos súlyos és szégyenletes bűn elkövetése terhel… másrészt, s ez a döntő, tökéletesen elégtelennek érzem magamat. Ezt nem szerénységből mondom. Ha szerény lennék, ami a legmagasabb erény talán, nem leledzenék az elégtelenség jelenlegi siralmas állapotában.”

„Tudom, hogy Krisztus mondotta: »Bárki szégyelleni fog az emberek előtt, én is szégyellni fogom őt Atyám előtt«. De szégyellni Krisztust: talán nem ezt jelenti mindenki esetében és minden esetben az egyháztól való távolmaradás. Egyesek számára ez csak arra az eshetőségre szól talán, ha nem fogadnák meg Krisztus tanításait, nem sugároznák szellemét, s nem dicsőítenék nevét, amikor erre alkalmuk nyílik, vagy iránta való hűtlenségből vonakodnának meghalni érte.”

Még egyszer bocsánatot kér Páter Perrintől:

„Ha mindabból, amit írtam, valami hamisnak tűnik és helytelennek, bocsássa meg nekem. Kérem, ne haragudjon rám.”

„…elárulnám az igazságot, azt az igazságot, ami megadatott számomra, ha elhagynám a helyet, ahol születésem óta állok: találkozópontján a kereszténységnek, s mindannak, ami rajta kívül világ. Lényegében mindig itt álltam az egyház küszöbén, mozdulatlanul; csak a szívem költözött át most már, s hiszem, örökre, az imádásra kitett Oltáriszentségbe.”

„Lehetséges, hogy mozdulatlan hetek, hónapok vagy esztendők után, anélkül hogy közben gondom lett volna rá, egyszerre csak ellenállhatatlan ösztönzést érzek és haladéktalanul kérem a keresztséget. Hiszen a kegyelem munkája a szívekben titkos és csendes.”

(Új Ember, 1965. augusztus 1.)