Simone Weilről

Névtelenül, 1943-ban halt meg az angliai Ashfordban. Hátrahagyott „füzeteit” 1948-ban kezdték publikálni, s ma a szellemi élet egyik legtöbbet idézett alakja. Ki volt ez az ismeretlen fiatal lány, aki mégis halhatatlan nevet hagyott maga után?

Simone Weil 1909. február 3-án született Párizsban. Apja neves orvos, s a kislány kivételesen védett környezetben nő fel. Ötéves, amikor egy hadifogoly alakjában fölismeri mások szenvedését, s együttérzésből lemond minden édességről.

De a fiatal gyermeklány rövidesen megismeri a személyes szenvedést is, élete végéig tartó heves fejgörcsök formájában. Tizennégy esztendős, amikor mélységes csalódással eszmél rá önmaga szellemi kisebbrendűségére, zseniális matematikus bátyjának árnyékában. Feleletül: elhanyagolja külsejét s fölfedezi, hogy „bárki ember, ha értelme mégoly hitvány is, de az igazság egyetlen és lankadatlan vágya hajtja, biztosan elérhet a lángelmék számára fönntartott birodalomba”.

 

*

 

Líceumi társai mint komoly, különös kislányra emlékeznek vissza rá. Alakja még inkább kitűnik főiskolai környezetéből. Híres filozófiatanára, Alain szerint soha senki jobban nem értette meg Spinoza gondolatvilágát. Társai – egy-két kivétellel – inkább tartózkodnak tőle. A fiatal lány káprázatos szelleme már-már betegesnek tűnik előttük. Ítéleteinek pontossága, fölénye és heve lehetetlenné teszi legtöbbjük számára a vele való eszmecserét. Néhány fiú, a hajdani diáknyelven így vall erről: „Ismertem Simone Weilt az egyetemről, ihatatlan volt!”

1931-ben tanár lesz Puy-ben. Ekkor csatlakozik nyíltan az elnyomottakhoz, s a kisváros közönsége nemegyszer döbbenten látja őt együtt inni és kártyázni a munkásokkal. A rázúduló felháborodást Gustave Thibon elbeszélése szerint Simone Weil földöntúli iróniával fogadja, s egy felügyelőnek, ki felfüggesztésével fenyegetőzött, mosolyogva válaszolta: „Tanfelügyelő úr, a felfüggesztést én mindig is pályafutásom természetes megkoronázásának tartottam.”

S a megkezdett úton nincs is többé megállás. Egyre mélyebben vonzza őt magához az emberi szenvedés, osztozni kíván benne, teljes mélységében kívánja megtapasztalni, mert úgy érzi, csak így lehet mások segítségére. 1934-ben marósnak szegődik a Renault-művekhez. Itteni tapasztalatairól vall La condition ouvrière című, 1956-ban megjelent könyvében, amelyet Albert Camus a háború utáni Franciaország „legnagyobb és legnemesebb” művének nevez.

1935-ben, mikor kezdetét veszi a spanyol polgárháború, azonnal jelentkezik szolgálattételre a baloldali erők oldalán. Egy baleset miatt azonban rövidesen vissza kell térnie Franciaországba.

1937-ben Saint-Quentinban tanít, majd 1940-ben szüleivel együtt Marseille-ba menekül a német megszállók elől. Itt ismerkedik meg Perrin atyával (műveinek későbbi szerkesztőjével) és Gustave Thibonnal. Kenyerét egyszerű szőlőművesként keresi, de kezdődő tüdőbaja lassan testi pokollá változtatja életét.

1942 májusában New Yorkba kíséri szüleit, de maga visszatér Angliába. Szeretné, ha a titkosszolgálat a front mögötti ellenséges területre dobná át, de ilyen feladatra fizikailag tökéletesen alkalmatlannak találják, s jelentkezését elutasítják. Simone Weil ekkor már súlyos beteg. De valahogy nem vesz tudomást erről. Fölös élelmiszerét szétosztja, s maga csak annyit eszik, amennyi akkoriban jutott egy emberre az éhező Franciaországban. Halálos betegen, végképp legyöngülve, amikor kimerülten hazajön napi munkájából – ez az utolsó hírünk róla –, különös feladat várja otthon. Órákon át mesélnie kell (csodálatosan mesélt!) szállásadónője szellemileg visszamaradott kisfiának, így ajándékozva meg ismeretlen és földöntúli boldogsággal a szerencsétlent.

Maga e napokban alig él már. Harmincnégy éves, amikor a tuberkulózis és az általános testi gyengeség végez vele.

 

*

 

Ez röviden Simone Weil látható története. Az igazi, a láthatatlan, emögött húzódik.

Családja hitetlen zsidó család volt, melynek légkörét a humanista liberalizmus és a polgári racionalizmus jellemezte. Maga Simone Weil se gondolt soha arra, hogy ez másképp is lehetne. Úgy érezte, igazságkereső szenvedélye épp elég feladatot kapott az adott világban. Ennek az adott feladatnak kell minél gazdagabban, minél teljesebben megfelelnie.

Nem ment elébe a kegyelemnek. Már huszonöt éves, amikor egy kis portugál falu templomában, ahová véletlenül bevetődött, valami megérinti, és huszonnyolc esztendős, amikor először letérdel:

„Két csodálatos napot töltöttem Assisiben. Itt, a Santa Maria degli Angeli csodálatosan szép XII. századi román kori kápolnájában, ahol valamikor Szent Ferenc imádkozott, valami nálamnál sokkalta erősebb életemben először kényszerített térdre.”

Ez 1937-ben történt. 1941-ben mélységesen misztikus beszámolókkal találkozunk Füzeteiben. Régebben főképp a matematika és a görögök érdekelték, mostantól egyre inkább a kereszténység gondolatvilága. Feljegyzéseiben egyre többet és egyre csodálatosabbat olvashatunk a teremtésről, a megtestesülésről, Jézus megváltói szerepéről, az Oltáriszentségről, a felebarátról, s főként a szenvedésről és a szeretetről. Annál meglepőbb, hogy e zseniális lélek, kinek életszentségét ellenfelei se vitatják, legjobb tudomásunk szerint (utolsó évéről alig tudunk valamit) soha nem vette fel a keresztség szentségét.

Hogy miért nem? Erre külön írásban kellene válaszolnunk. Alakját, szerepének és írásainak megítélését ez a tény mindenesetre még drámaibbá teszi. Nyilvánvalóan innét van, hogy míg Gabriel Marcel „az abszolútum tanújának” nevezi őt, addig Charles Moeller kétségbe vonja írásainak maradandóságát, s innét, hogy míg T. S. Eliot, Perrin atyát idézve, azt vallja róla, hogy „zsenialitásánál csak életszentsége volt nagyobb”, más kritikusai eretnekséggel és szellemi eltévelyedéssel vádolják. Ennek a belső drámának azonban akárcsak vázlatos ismertetése is – mint már mondottam – újabb beszámolót követel.

(Az életrajzi anyagot M. M. Davy és Charles Moeller műveiből merítettem.)

 

Jegyzet