Tárgyalás

Hetek óta vetítik a Tárgyalás című angol filmet. A köznapi történet több, számunkra is érdekes kérdést vet fel. Főhőse egy szürke angol irodalomtanár, kit pacifista elvei miatt börtönbe zártak az elmúlt világháborúban s ez az árnyék azóta is nyomon kíséri, elbizonytalanítva amúgy is bárány természetét. A férfi szelídsége feleségét is boldogtalanná teszi: mert milyen béke az, amiért nem kell megharcolni? Milyen biztonság? A parttalan szelídség tükrében hogyan pillanthatnánk meg saját körvonalunkat, a magunk arcát, személyiségét? De nem kevésbé cseppfolyós hősünk helyzete diákjai közt, s tanártársai, igazgatója szemében sem. Így éri őt a kihívás: egy fiatal diáklány először gyerekes, majd kétségbeesetten tolakodó szerelme. A tanár a lányt visszautasítja. De minél tisztább és szelídebb kitérése, annál megalázóbb és égetőbb szégyen ez a fiatal lány számára. Szerelme megfordul, s gyűlöletében bíróság elé állítja tanárát. Bárány a farkasok között: így indul a per, s csak mikor már minden elveszett, támad föl a lányban igazságérzete, s vele együtt szerelme s gyűlölete mélyéről az az érzés, amit a férfi elejitől fogva megérdemelne: a szeretet.

A történetnek azonban ezzel még nincs vége. Hátravan még a feleség „utolsó szava”. A történet itt torzul keserű fintorrá. Az asszony ekkora ügyefogyottságot, ilyen szégyentelen „férfiatlanságot” már nem tud elviselni. Csomagol, s készül örökre eltűnni a házból, amikor a férfit megmenti az ajkára buggyanó hazugság. A hatás váratlan és teljes. A hazugság, hogy mégiscsak viszonya volt diákjával, visszahódítja számára a feleségét. Ezzel a kétes kiúttal zárul a történet.

 

*

 

Mi az, amit látunk? Az ártatlanság, vagy az ügyefogyottság története? Bizonyára nem az ügyefogyottságé, mert akkor vígjáték lenne. De nem is egészen az ártatlanságé, mert akkor megrendülésünk volna egyértelműen erős, s nem érezhetnénk kiútfélének a film befejezését, ami valójában nem kiút, hanem bukás.

Bizonytalanságunk, a néző ítéletének bizonytalansága a figura, a főhős szerepének finom, de tisztázatlan megformálásából ered. Tudjuk, pacifizmusa miatt börtönben ült, és látjuk, amint a csábításnak ellenáll. De vajon passzív tulajdonságok ezek, ahogy azt a figura (s a konvencionális szemlélet) sugallja? Épp nem. Pacifistának lenni a háborúban nem veszélytelen. S hasonlóan, ellenállni a testi kísértésnek, ez is a legkoncentráltabb cselekvés (a passzivitás itt is a kísértéssel való együttérzésben nyilvánul meg). A tanár alakja ennek a belső erőnek érzékeltetésével maradt adósunk. A bárány – akinek papírforma s a történet szerint lennie kellett volna – más. Igaz, a valódi bárány a film utolsó kockáján se bukott volna el.

Minden bárány kivételes és némileg reménytelen életet él. Nem számíthat se teljes elismerésre, se teljes elégtételre. Erényének egyik lényeges eleme a kockázat, annak kockáztatása, hogy nem lesz módjában megvédenie igazságát.

Nem az a baj hát ezzel a történettel, hogy a hős ártatlanságának akad végül is egy törési pontja, hanem az a baj, hogy e törését nem előzi meg vállalkozásának semmiféle tudatos kísérőjele.

 

*

 

Hogy az átlagember nem ilyen, s hogy nem is tűri meg, ha más ilyen, az természetes. Épp ezért, aki tisztaságra szánja el magát, annak alaposan meg kell vizsgálnia, mit tart igaznak, s ismernie kell saját erejének törési pontját. Tudnia kell, hogy belső vállalkozása nem föltétlenül szolgálja boldogulását. Kockáztatja, hogy egyedül marad igazával, akár az antik hős. Vagy Istenével, mint Jób, vagy Ábrahám.

A tárgyalás főhőse e mellett a képlet mellett zavaros képet mutat, s ezért tanulsága is kétes értékű válasz az egyik legnehezebb emberi problémára.

 

Jegyzet