Czestochowa

Krakkótól Czestochowáig közel négy órát utaztunk vonaton. Vasárnap kora reggel van, kevés az utas, nővérem is, én is végig ablaknál ülünk. Hó, csend és kvarcosan éles napfény. Érdemes volt korán kelnünk. Ekkora telet sohase láttunk otthon. Hogy mekkora hóviharok dühöngtek errefelé, most látni igazán, hogy szélcsend van. De nem lehet végig csak a tájjal törődnünk. Lengyelországban lépten-nyomon jelentkezik az emberi világ. Most épp egy kis iskoláslány személyében, kipirulva, de meglepően szép franciasággal elkéri a cigarettásdobozunkat. A cigarettát nem – csak a dobozát! Aztán pihen, szinte eltűnik a kupéból.

 

*

 

Délfelé jár az idő, amikor megérkezünk. Czestochowát mintha a mi „mezővárosi geometriánk” szülte volna: elindulunk a derékszög egyik szárán, ez a vasút utca, és megérkezünk a derékszög másik szárára, ez a főutca. A főutca végén, a dombon áll az apátság híres kolostora és temploma, benne a Fekete-Mária híres kegyképével.

A főutca – lehet vagy két kilométer – véges-végig telve járókelőkkel. Hamisítatlan kisvárosi vasárnap. A hófehér hidegben érezni a nap szinte nyárias, hősugaras erejét. Mindenki sétál. Gyerekek, szülők, karonfogva és kézen fogva, öregek és szerelmespárok, babakocsik és pórázra fogott falusi kutyák.

 

*

 

A kegytemplom havas dombon áll. Nem is egy templom: több templom, árkádok, tornyok, hagymakupolák szövevénye, álomszerűen, játékosan, mintha ámuló gyermekkéz emelte volna falait. Van itt minden, ami az ártatlan képzeletnek kedves: várárok és kanyargó ródlipálya! A bejáratnál két öreg barát, mint két öreg holló tiporja a havat: szánkókat kölcsönöznek. Kár, hogy nincs fényképezőgépem. Kivált az egyikük! Fogatlan mosolya egy öreg, kilencvenéves angyalé, óriási termete meg a vén Toldi Miklósé lehetne!

 

*

 

Mind sűrűbb sorokba tömörülve, processziószerűen érkezünk a templomba. Az oszlopok mellett, végig a hosszú hajón, föl az oltárig, mintha még egyre karácsony lenne, hatalmas szál fenyőfák zöldellnek, illatoznak. S ebben a karácsonyi örökzöldben egyetlen aranyos monstrancia a főoltár: csupa ünnep, ének és ragyogás.

Szemünkkel a kegyképet keressük, de sehol se találjuk. A tömeg a főoltár előtt balra kanyarodik, s mi engedelmesen sodródunk vele. A fényességből ekkor, mintha teljes sötétbe lépnénk, egy szűkös kis oldaltemplomba érünk. Fenyők helyett gyertyák és kövek nehéz szaga csap meg, s az emberi imádság szinte testies melege, az ima realitása. Állva vagy térdepelve, itt mindenki az, ami: a hunyt szemű arcok oly egyszerűek, mint majd a halálban.

Az oltár fölött ott a Fekete-Mária.

Hogy milyen ez a nép, a zarándokhelyek népe? Itt is, és most is: bűnök és erények szoronganak egy emberként az ima erejével visszaszerzett közösség realitásában. Ez a válogatás nélküli találkozás, hogy így vagy úgy, de mindenképpen egy test vagyunk Jézusban, ez a kegyhelyek legfőbb vigasztalása. Emberi és isteni itt olvad egybe legtermészetesebben. Térdepelünk a tömegben az emberiség egy hozzánk tapadó hullámában, s már nem is Czestochowa, egyedül ez a hullám az, ahol vagyok, amiben lélegzem, aminek sodrásában utat találok.

 

*

 

A havas lejtőn különös könnyűséggel ereszkedünk lefelé. Jólesik a tea, a cukrászda melege, a sütemény édessége, mozdulataink otthonossága. De a vasútállomáson már kezd kialudni a napfény, s a vonatablakból már szürkülő tájakra látunk.

– Boldog vagyok, hogy ilyen szép időnk volt – mondja nővérem. Életünkben először kirándultunk kettesben, egyedül.

 

Jegyzet