Krakkó

Krakkó szép. Nem lehet kimeríteni, és nem lehet eltévedni benne. Szeszélyesen kalandozó utcácskáit nyugodt és hatalmas vonzással fogja egybe a város főtere, mely épp zártságával hasonlít a nyílt tengerre, szépségének szabadságában. Bolyongása során az idegen nyugodtan választhatja útikalauzul magát e szépséget. Akkor szabadon járhatja a várost, nem tévedhet el benne.

A Főtér. Itt van a híres Mária-templom, melyben Veit Stoss páratlan remeke, a világ legszebb faragott oltára áll. Valóban a legszebb. Mikor délben megnyitják, s kitárul a hatalmas szárnyas oltár: e pillanat a nagy drámák katartikus kitárulását idézi. A szimbólum szíven üt: a menny kapuja, az elveszett paradicsom kapuja nyílik meg, a valóság nyikorgó zajai közepette. Egy pillanatra itt van, amit elvesztettünk, s amit újra meg kell találnunk.

 

*

 

Este a Nova Huta-i színházban. A darabról nem beszélhetek, mert lengyelül nem értek. A szcenírozás azonban oly kitűnő, hogy egymagában is foglyul ejti figyelmemet. A díszletek, a látvány, a szereplők mozgatása, a fényhatások: a színház szuverén világába emel, merészen, s mégis érett és könnyed biztonsággal. A lengyel színház valóban világszínvonalat jelent, s bizony jóval előttünk jár. Sajnos, színházi emberrel csak kettővel találkoztam, Zenobius-szal, a kísérleti színház szcenikusával és Lucyna Winnickával, a Mater Johanna főszereplőjével. A lengyel színház „titka” az ő nézetük szerint a színházi emberek sokrétű érdeklődésében, önzetlen elmélyültségében rejlik. S valóban, velük érintkezve, ugyanazt a kellemes és tisztán szellemi légkört érzem, akár a franciáknál. A valódi problémák szerénnyé nevelik a művészeket, az intelligencia személytelen, kellemes atmoszféráját teremtve meg körülöttük. Az igazság érdekli őket, és nem a maguk igaza. A feladatot nézik: sose egymást, sose önmagukat. Minden tét szinte filozófiai pontossággal van jelen; s ezt a játszmát a lengyelek – az életben és a színpadon egyaránt – mély figyelemmel és odaadó nyíltsággal játsszák. Nagyvonalúan és önfeledten.

 

*

 

Krakkó a diákok városa. Az öreg falak stílusos keretében közel 25 000 diák él itt: bölcsészhallgatók, mérnökök, medikusok, festőnövendékek. Fiúk, lányok. Az örökmozgó Főtéren, a nagy kucsmák alatt annyi tündérség, s a hóesésen át annyi lánymosoly, mint sehol másutt a világon. A diákok klubja is ide, a Főtérre néz, az árkádos Posztócsarnokra. A klubban teát és feketét szolgálnak fel, kitűnő teát és vizes feketét. A dzsesszzenekar is kitűnő, csak egy kicsit túl hangos nekem. Vagy én vagyok túl öreg s megereszkedett már, hogy gyomrom, tüdőm – mint a rossz ablak – együtt remeg, kínosan együtt rezonál a kihívó hangszerekkel?

Másnap mégis itt vagyok újra nővéremmel, csak egy emelettel lejjebb, a pincében, a diákok híres kis színházában, a Teatr 38-ban. A darabból ismét csak annyit értek, hogy családi komédia a polgári morálról. De azért jól mulatunk. A kis pinceszínházban tüntető színekben utolsó virágkorát éli a szürrealizmus. De a túlzást és a tévedéseket is enyhíti a lelkesedés, s az a mindenütt jelenvaló ízlés, ami a lengyeleket soha, még tévelygéseikben sem hagyja el.

S itt meg szeretném köszönni – bár ez még Varsóban volt – a varsói bölcsészkari egyetem diákjainak szeretetét, mellyel a magyar tanszék rendezésében előadták lengyel fordításban – ahogy mondották, első ízben, megelőzve a varsói rádiót és a Dialóg című folyóiratot – Sötét mennyország című oratóriumomat. Féltem tőlük, a szereplőktől, a diákoktól, s ők is féltek tőlem. S így – bár az előadást már magnetofonszalagról hallgattuk – a forgatás a kölcsönös zavar jegyében kezdődött. Annál teljesebb volt megrendülésem: az előadásban nemhogy egyetlen hamis hang nem hangzott el, de minden szó, minden lélegzetvétel drámai pontossággal a helyén volt, ott, akkor és úgy, ahogy azt elképzeltem. A várakozóan rám tapadó szempárok elől nem tudtam elrejteni megindultságomat. Akkor úgy éreztem, hogy amit itt írtam, egyedül nekik írtam, s egyedül ők értették meg.

 

Jegyzet