Varsói képeslapElőször barangolni egy ismeretlen város utcáin: félig valóság, félig álom. Nemcsak a város tűnik vadonatújnak, hanem maga a világ is. A megszokottság mögül a teremtés erejével lép elő: egy ház, egy fasor, egy behavazott udvar – mint utoljára a gyermekkorban. E különös élménynek Varsóban csodálatos külön jelentése is van. E porig rombolt várost egy egész nép, egy egész ország építette újjá a semmiből, elképzelhetetlen, emberfölötti lelkesedéssel. Ez a tény soha többé nem tűnhet el, s legfőbb szépsége, stílusjegye marad a különös város minden egyes kövének. A szeretet ökonómiája olvasztja egybe az egymástól elütő negyedeket. Az új Varsó páratlanul áll a világon, s az egyetlen – szerelemből született város. Modern negyede a jövőé; az óváros apró házaival a tökéletes és konok emlékezésé. Ismerjük a varsóiak „képtelen” választását, mellyel új negyed helyett régi rajzok és tervek alapján, aprólékos gonddal rekonstruálták e városrész minden egyes házát, kövét, legveszendőbb kis cirádáját. A valóságban sétálunk még, vagy már az emlékezet díszletei között, a jelzések, a képzelet, a túlfűtött ragaszkodás szimbolikus világában? Szellemidéző cselekedetükkel a varsóiak valami egészen különöset hívtak életre: egy díszletvárost a valóság örök misztériumjátéka számára.
*
A templomok belseje még kiképzetlen, csupasz és hófehér. S ebben megint a véletlen segített: e hófehér templombelső a kezdet önálló, megkapó stílusaként hat s akár végérvényes lehetne, oly szép és olyan meggyőző boltíveinek szárnyaló fehérségében. Itt minden részlet – mint üres papírlapon – külön hangsúlyt kap. A klarisszák templomába esti zsolozsmakor térünk be; a hatalmas falon Corpus, de a szobornak csak alsó része szobor, felső része rajzos kiegészítése a hiányzó testnek, töredékesen hagyva azt, amit a háború elpusztított. A tervezők e lerombolt Corpusra bízták emlékeikből a legkeserűbb valóságot. A többit igyekeztek betapétázni: gyermekkoruk emlékeivel takarva be pusztulásuk emlékeit. Az álomszerű kóborlásból csak másod-, harmadnapra érkezem meg a „valóságba”. Varsó engem a „lehetőségek” varázsával csap meg, ami nyilvánvalóan nemcsak varsói, hanem „lengyel lehetőség”. „Huzatos” ez az atmoszféra, csupa keresés. Tájékozódó hévből van itt épp elég, sőt ha nem párosul kellő érettséggel, belső hűséggel, önállósággal – fenyegető lehet szellemi életükre, az extrovertáltság, a lelki mimikri túladagoltsága. Az embert néha félelem szállja meg: vajon tisztában vannak-e páratlan lehetőségeik sajátos súlyával, eredeti, vissza nem térő tanulságaival és feladatával? A lengyelek különös nosztalgiával, vonzó nyitottsággal szeretik az utasokat, s ez romantikus szépséget kölcsönöz minden gesztusuknak. Emlékeik szeretetével is példát mutattak. De – s itt elsősorban művészi, szellemi életükre gondolok – lesz-e erejük saját, egyszeri, összetéveszthetetlen világuk megformálására, túl ízlésen, üdvös nyugtalanságon, lesz-e bennük elég bátorság a megoldás szédületére, egyedülálló kockázatára? A jelen feneketlen elmélyítésére.
*
Levelemben szándékosan nem emlékművekről, s nem apró úti élményekről számoltam be. Varsóban az emberek érdekesek külön-külön és együttvéve. Az „atmoszféra” a város legfőbb szépsége, legvonzóbb sajátja. Örökösen emberi anyagával, lüktetésével érintkezünk, akkor is, amikor egy ismeretlen utca nevét betűzzük vagy csak egy házszámot keresünk. Később tudjuk meg ugyanis, hogy keresgélésünk tulajdonképpen arra volt jó, hogy közben megismerkedjünk X. Y.-nal, s megtudjuk, hogy melyik színházba lenne érdemes jegyet váltanunk. Varsóban nem lehet idegennek maradni.
(Új Ember, 1965. március 14.) |