André Gide egy hívő szemével

André Gide-ben az újabb kori francia irodalom egyik legnagyobb hatású íróját tiszteli. Híres Napló-jának őszintesége „új mezítelenségi fokot” jelentett még a francia irodalomban is. Mégis, e sokszor botrányt keltő önleleplezések mögött titokzatos és kiismerhetetlen személyiség lappang. Kritikusai és ismerősei egyöntetűen valamiféle megfogalmazhatatlan csendről beszélnek vele kapcsolatban, mely ott fészkelt minden gesztusa mögött.

Ellentmondásokban bővelkedő művéről és életéről nemrég kitűnő tanulmányt olvashattunk Charles Moellertől, aki esztétának és teológusnak is kiváló. Hogy mi teszi cikkét számunkra is jelentőssé, túl az általános kulturális érdeken? Az egyik az, hogy Gide élete egy szakaszában a modern keresztény irodalom néhány feledhetetlen fejezetével ajándékozott meg bennünket, s a másik ok, hogy baráti körében olyan nagyságokat találunk, mint Mauriac, Charles Du Bos, Paul Claudel, Julien Green, kikre nemegyszer és nem kis mértékben hatott is.

Moeller sokrétű elemzését André Gide életének megközelítésével kezdi. E bonyolultnak tűnő dráma minden valószínűség szerint már a gyerekkor sötétjében elindult, sőt talán el is dőlt már. Gide-et arkangyali, szeplőtlen gyerekkori szerelem fűzte későbbi feleségéhez, Madeleine Rondeaux-hoz. Érzékisége azonban kezdettől fogva külön úton járt, s szinte a tudathasadás fokán, nem is gondolt arra soha, hogy a keresztény házasságban test és lélek egyet kell hogy jelentsen. A későbbi évek ezt a hasadást csak szélesítik benne, s míg szerelmével angyali stilizáltságban csüng menyasszonyán, végre egy homályosabb útra csábítja, a teljes és végleges szexuális eltévelyedésig. Házassága csak realizálja világát. Gide először kényszerül drámaian szembenézni kettősségével, s e szembenézés feledhetetlen gyümölcse az „Et nunc manet in te – És most benned marad” istenkereső sóhaja: „Uram, úgy jövök hozzád, mint egy gyermek; mint gyermek, ahogy azt megkívánod, mint ahogy csak az válhat gyermekké, aki rád hagyatkozik…”

Gide egy angyal tisztaságában próbálja egyesíteni érzelmeinek mély megosztottságát, hogy nem sokkal később ismét visszatérjen most már tudatos kettősségéhez, s még később érzékiségének egyértelmű vállalásához. Moeller elemzésében mind a három út zsákutca volt. A keresztény szentség ugyanis nem abban áll, hogy soha nem követek el bűnt, hanem abban, hogy minden bűnöm után van erőm és alázatom a felemelkedéshez. Gide arkangyali nosztalgiájába így minden valószínűség szerint gőg és esztétizáló hajlandóság vegyült, s nem bizonyulhatott elegendőnek. Ugyanez áll következő szakaszának kísérletére, melyben az állandósított kettősség szabadságát, feszültségét kívánta állandósítani; míg harmadik és végső szakaszában életének az érzékiség antik formáját választva, pogány derűre igyekezett fölváltani szíve korábbi háborgásait.

 

*

 

Ez volt érzelmi életének rövid rajza. Hogy Istennel csak olyan rövid időre találkozhatott, annak fő okát Moeller abban véli fölfedezni, hogy istenkeresése valójában csak morális síkon zajlott le, s hiányzott belőle a valóban értelmi és vallásos erőfeszítés. Gide ugyanis gondolati gazdagsága ellenére se volt valódi, még kevésbé eredeti gondolkodó, s vallásos vonzalma is csak alkalmi színt jelentett érzékenysége számára.

Ami viszont öregkora derűjét illeti, e periódusára talán érzelmeinek kihűlése a legjellemzőbb. E rendkívül érzékeny szellem egyáltalán szeretett valakit életében? Madeleine Rondeaux iránti rajongása erőtlennek bizonyult érzékisége sodrában, mely egyedül a test szenzációját kereste. Pedig a halállal szemben egyedül a szeretetben bízhatunk. Moeller itt Brunschwicgot idézi, mikor is Gabriel Marcelnek, a híres katolikus gondolkodónak szegezte: „Gabriel Marcelt túlontúl érdekli Gabriel Marcel halála…” Mire Gabriel Marcel: „Gabriel Marcelt nem Gabriel Marcel halála érdekli, hanem mindannak a halála, amit Gabriel Marcel szeret.” S még hozzáfűzte: „Ha valakinek azt mondom, szeretlek, az lényegében azt jelenti, hogy te nem halsz meg.”

 

*

 

Gide ma senkié. Nagy mester, kiváló stiliszta – de senki se érzi magáénak. Ami mintha arra vallana, hogy érzékeivel egy sokkal fontosabb: szeretete tévedt el. Öregkori derűje önmagán kívül senkit se melegített. Mit bizonyít ez Jézusnak általa oly végleg elítélt „tragikus” halálával szemben, melyből azóta is forróság árad?

A legvégső következtetés elől természetesen Moeller atya is kitér, szigorúan katolikus analízisét egy csodálatos levélváltás ismertetésével zárva le. Az egyik levelet Claudel írta, a másik levelet Gide felesége, abban a tragikus időszakban, amikor Gide szexuális eltévelyedése s házasságuk kudarca már nyilvánvalóvá vált, s egy afrikai utazásban realizálódott.

Claudel:

„Az a visszatérő érzésem, hogy szívesen venné, ha szót válthatnánk arról a valakiről, akinek lelke oly kedves Ön előtt, akinek szelleme huszonöt esztendeje foglalkoztat engem, s akinek élete kulcsát az Isten az Ön kezébe helyezte. Ha tévedek, bocsássa meg. Ha nem, szívesen találkozom Önnel, ahol és amikor akarja.”

És Madame Gide válasza:

„Kedves Uram! – Levele hű bizonyítéka Isten előtt is hű barátságának, amit férjem iránt érez; e barátság engem mindig mélyen megindított.

Valójában aggodalommal tölt el férjem afrikai útja, ami után annyira vágyakozott – nagyobb hittel azonban ezt is nyugodtabban viselném. Mindenki, aki úgy szereti André Gide-et, ahogy azt e nagyon nemes lélek megérdemli, köteles imádkozni érte, ahogy én imádkozom, s bizonyára Ön is, nemde? Gondolom, számunkra ez a fajta találkozás mindenfajta segítség legjobb és leghatásosabb módja.”

E tartózkodásban és odaadásban fölülmúlhatatlan soroknál katolikus esztéta nem találhatna méltóbb szavakat egy ellentmondásos élet faggatásának befejezéséül.

 

Jegyzet