SzörnyetegekA filmnek már a címe is ironikus, azért lehet oly nyílt és túlzó. Szereplői nem nagy bűnöket követnek el, hanem többnyire csak „visszásságokat”, de e „semmiségek” annál viszolyogtatóbbak. Azokról a „semmiségekről” van szó, melyek legtöbbször átcsúsznak a cenzúrán, a lelkiismeret szűrőin, azokról az alattomos bűnökről, melyek ravaszul félrevezetik az általánosságokban ellustult egyént és társadalmat. Éles leleplezésekben gyönyörködünk, s ha e leleplezést és önleleplezést nem is érezhetjük a keresztény lelkiismeret gyümölcsének, e film bátorsága, latinos éle kitűnő leckét ad önismeretünknek. Nevetünk, de nem igazán. S elhagyva a nézőteret, annyit bizonyára nyerünk, hogy legalább egy fokkal gyanúsabbá válunk önmagunk számára.
*
A történetsor talán legkíméletlenebb epizódja egy hiú papot szerepeltet, amint a fodrásznál fölkészül televíziós szereplésére. A kép éles, mégsem bántó. Mert kinek a bemutatásával lehetne markánsabban villámfénybe állítani a hiúság balga ördögét, mint épp egy piperkőc pap figurájában? Eltompult szemünk ugyanazt az ördögöt észre sem venné egy tollászkodó asszony portréjában. De így: ezerszeres erővel mi magunk ülünk szégyenszemre a tükör előtt. A leleplezés sikerült: tulajdon hiúságunkat pillantottuk meg reflektorfényben. S ezzel a felületesen antiklerikálisnak is nevezhető portré épp nem az, hanem a hamis szenteskedők riasztó példájával valóban hathatósan figyelmeztet a bűnökben mindig otthonosan meghúzódó vakságra, torz módon ott terpeszkedő ellentmondásosságra.
*
A század irodalmában Montherlant iróniája volt ilyen „gyógyító kés”. De mint az övé, a Szörnyetegek szerzőjének latinosabb, olaszosabb és könnyedebb kése bár szintén pontos, a gyógyításhoz ez se elég. Az egyén életében a komédiával rokon műfajok sose tudják a döntő szót kimondani. Annál intenzívebb azonban társadalmi szerepük. A tragédia az enyém, a komédia a miénk. A jó komédiában azonban ott lappang a lehetőség: az én lépésem a végső komoly tanulságig. Hogy mi a Szörnyetegek tanulsága? Az egyik: hogy rólam is szólhatott volna legalább egy epizódja. A másik: hogy csak hálával lehetünk, amiért tér és idő irgalmából tetteink nem kerülnek egymás mellé, mert akkor – félő – örökre meghasonlanánk önmagunkkal és a többiekkel…
(Új Ember, 1964. december 6.) |