A dicsőséges olvasó

A befejező öt titok úgy tűnik, mintha tőlünk a legmesszebb állana. A megtestesülésben Isten közénk jött; a nagy találkozás végkifejletében meg mintha elhagyna minket… Igaz ez?

AKI HALOTTAIBÓL FÖLTÁMADOTT. Halálunkat halta, „elvesztette életét”, hogy megnyerje számunkra az örök életet. Jézus nem elhagyott bennünket, hanem épp ellenkezőleg: halálával előkészítette számunkra az örök találkozót. Ezentúl mindig velünk lesz. Emmauszban, Róma határában, halálunkban és halálunkon túl. A halál hidegét emberi melegével járja át. Agóniánk bármily mélységekbe vezet is, előttünk járt, az ő nyomaival találkozunk, történjék bármi is velünk.

AKI A MENNYEKBE FÖLMENT. Kivételes megdicsőülésével is lényegében valamennyiünk útját készítette elő. Távozása épp nem elidegenülést jelent, hanem a test megszentelését: emberségünk, emberi voltunk örök lehetőségének kibontását. A végítélet Jézusa mennybemenetelével mintha az ítéletben megdicsőült emberiség sorsát is magára öltötte volna, nemcsak az egyes ember, hanem az egész emberi történelem inkarnációjaként…

AKI NEKÜNK A SZENTLELKET ELKÜLDÖTTE. Az öt titok közül kétségtelenül ez tűnik a „legelvontabbnak”. Pedig épp nem az. A megtestesülés csodája után a Szentlélek eljövetele és működése a keresztény élet természetének lényegébe világít bele. A keresztény valóság elsősorban lelki valóság, a keresztény cselekvés elsősorban lelki cselekedet. Az inkarnáció megtörténte után a harmadik isteni személy eljövetele az embert Isten legmélyebb teljességébe avatja be. A teremtés és a megtestesülés után az öröklét polgárjogát a Szentlélek ereje ruházta ránk.

Az ő jelenléte a legtündöklőbb és a legláthatatlanabb. Az ő elárulása mégis a legsúlyosabb árulás, mivel a lélek legbensőbb cselekedetéből fakad.

A múltban először az Atya nevét ismertük meg. Jelenünk mintha a Fiú nevéhez fűződne. S a Szentléleké mintha a jövőn át érkezne hozzánk.

Az időből ő vezet át bennünket az öröklétbe.

AKI TÉGED, SZENT SZŰZ, A MENNYBE FÖLVETT. Jézus mennybemenetele mintha megtestesülésének tükörképe volna. De nem kevésbé Mária mennybevétele. Amilyen lehetséges és amennyire titokzatos volt a megtestesülés, éppoly titokzatos, de éppoly mélyen igaz volt Jézus és Mária távozása a földről. Mert nem a test idegen Istentől és a mennyországtól, hanem a bűn, és egyedül a bűn.

AKI TÉGED, SZENT SZŰZ, A MENNYEKBEN MEGKORONÁZOTT. Jézus e cselekedete az öröklét küszöbén már-már elvész szemünk elől a megdicsőülés ragyogásában. Az angyali üdvözlet fényessége után ez ugyanaz a fény, mely Isten közvetlen közelségének a jele. Se szemünk, se értelmünk e küszöbön nem juthat tovább. De ezt még láthatjuk, Mária koronáját, mely lehet, hogy Jézus töviskoszorújával azonos. Csakhogy ami itt tövis volt, az a mennyekben az ártatlanság megdicsőülését szimbolizálja.

Ahogy az első titokban, Mária most, az utolsóban is térden áll. Alázatosan, ahogy valaha az alázat Istenét fogadta magába.

 

*

 

Igen, mindazok, akik elfogadják Istent, Isten is magáénak fogadja azokat.

 

Jegyzet