A figyelem megszenteléséről

„Az imádság lelke a figyelem.” Ezzel az egyszerű mondattal kezdi Simone Weil megragadóan szép tanulmányát a figyelem megszenteléséről. Majd az imáról rögtön áttérve a tanulásra: „A tanulásnak természetesen megvan a maga saját haszna; ez azonban csak másodrendű haszon.” Viszont minden gyakorlat, amit figyelmünk kiművelésére fordítunk, minden esetben elsőrendű fontosságú.

Imádságnál és tanulásnál más-más módon, de mindig a lélek, a szellem éber és tiszta figyelme a döntő. „Ha valóban odaadó figyelemmel igyekszünk megoldani egy geometriai problémát, és egy óra múltával is ugyanott tartunk, egy másik, titokzatos dimenzióban mégis percről percre előbbre haladtunk. Anélkül hogy észlelnénk, hogy tudomásul vennénk, a látszatra hiábavaló törekvés percről percre nagyobb világosságot támasztott bennünk. Gyümölcsét azonban csak később, az imádságban nyerjük el. Természetesen erőfeszítésünk a tanulmányok terén is meghozza egyszer a maga gyümölcsét, mint ráadást, aminek esetleg épp semmi köze a matematikához.” De hogy az imában elnyerjük figyelmünk jutalmát, afelől „legkisebb kételyünk se lehet”.

Ha esztendők igyekezete látszatra semmi eredménnyel nem jár, egy váratlan napon – s talán egészen más forrásból – hirtelen mégis világosság támad bennünk. „A hiábavaló igyekezet, mellyel az arsi plébános hosszú és gyötrelmes esztendőkön át küszködött a latinnal, egy napon gazdag termést hozott számára, s épp a fölismerés világosságát, mellyel gyónóinak szavai, sőt hallgatása mögé látva, lelkük gyökeréig hatolt.”

Ez az érem egyik oldala. A másik – s tulajdonképpen ez is az igazi figyelem műve – a munkánkkal való őszinte, tárgyilagos és alázatos viszonyunk. Hibáink, olykor talán ostobaságunk józan felismerése és elemzése az alázat legkitűnőbb iskolája. „Igen, bizonyos értelemben ostobaságunk látványa még bűneink beismerésénél is fontosabb. A bűn tudatosításához könnyen egyfajta kérkedés is párosul. Ha ellenben pillantásunkat egy elrontott iskolai dolgozatra szegezzük, akkor ellenállhatatlan súllyal kell tudomásul vennünk, hogy nagyon is közepes lények vagyunk. És ennél nincs kívánatosabb tanulság számunkra.”

„Ha e két feltételt maradéktalanul teljesítjük” – tehát figyelmesek és alázatosak vagyunk, s a kis tanulmány először itt üt szíven –, „úgy a tanulás kétségtelenül éppoly jó út az életszentséghez, mint bármely másik út.”

De milyen is magának a figyelemnek a természete?

„Legtöbbször a figyelmet holmi izommunkával tévesztik össze. Ha azt mondjuk: »Most pedig ide figyeljetek!«, láthatjuk hogy a gyerekek homlokukat ráncolják, visszafojtják lélegzetüket, megfeszítik izmaikat. Ha két perc múlva számon kérjük tőlük, mire is figyeltek, szót se tudnak felelni. Egyáltalán semmire se ügyeltek: semmire se figyeltek, csupán izmaikat tornáztatták.”

A testi munkával szemben a „megfeszített akarat” itt nem sokat számít. „Csupán a vágyódás táplálhatja figyelmünket, aminek viszont kedv és öröm kell hogy kísérője legyen. Értelmünk ereje is egyedül az örömben növekedhet és hozhat gyümölcsöt.” A tanulásnak az öröm a levegője és lélegzetvétele.

„Húsz perc odaadó figyelem minden fáradság nélkül – többet ér, mint háromórás homlokráncoló, nekikeseredett szorgalom, mely a kötelességteljesítés önelégült érzésével jelenti ki: »most aztán alaposan dolgoztam«.”

De a könnyed, örömteli és odaadó figyelem, ha csak húszperces is, valójában mégis sokkalta nehezebb. „Van valami a lelkünkben, ami a valódi figyelemnek sokkalta inkább ellene szegül, mint testünk a fáradságnak. Ez a valami sokkalta közelebb van a rosszhoz, mint maga a testünk. Ezért valahányszor valóban figyelmesek vagyunk, egyúttal valami rosszat is megsemmisítettünk magunkban.”

Odaadással tele figyelem: ez az egyedüli valóságos figyelem. De ebben benne van az is, hogy a valódi figyelem telve várakozással, hogy semmiféle türelmetlenség nincs benne. Fölméri a problémát, de sose akar elébe vágni a megoldásnak. Kívánjuk megoldani a feladatot, minden ízében tudatosítjuk magunkban és – várunk. Fülelünk a megoldásra. Akár a szolga, aki „mialatt ura ünnepségbe ment, otthon virraszt és a kopogtatásra les, hogy azonnal ajtót nyithasson. Akkor az úr e szolgáját asztalhoz ülteti majd, és maga fogja neki az ételt fölhordani”.

De a figyelem nemcsak az istenszeretetnek lényeges magatartása. A felebaráti szeretet is ugyanebből az anyagból való. A bajba jutottnak semmire sincs nagyobb szüksége a világon, mint „olyan felebarátra, ki képes neki szentelni figyelmét. Ez a képesség, odafigyelni egy elesettre, nagyon ritka és nagyon nehéz valami; csaknem csoda; sőt valóságos csoda. Csaknem mindenki, aki azt hiszi, hogy képes rá, tévedésben él. Az érzelmek melege, a szív készsége, a részvét – mindez még nem elég.” Ide az kell, de az elengedhetetlenül, hogy bizonyos pillantásunk legyen az elesettek számára.

„Ez a pillantás mindenekfelett figyelmes pillantás, amiért is a lélek tökéletesen kiüríti önmagát, hogy azt a másik lényt, akit szemlél, úgy, ahogy van, teljes valóságában magába fogadhassa. S az ilyen pillantásra egyedül az képes, akinek valódi a figyelme.”

Följegyzését a valódi figyelem szerepéről, sorsáról és küldetéséről Simone Weil a földbe rejtett kincs hasonlatával zárja. „Érdemes érte mindenünket áruba bocsátanunk, semmit se tartva meg magunknak, hogy szert tehessünk rá.”

 

(Új Ember, 1964. augusztus 30.)

Jegyzet

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]