Nehézkedés és kegyelem

1948-ban Nehézkedés és kegyelem címmel páratlan könyvecske látott napvilágot. Szerzője, Simone Weil, akkor már öt éve halott volt. A könyv anyagát Gustave Thibon Simone Weil magánfeljegyzéseiből válogatta össze, ízelítőül szánva a mintegy tíz kötetre terjedő hagyatékból.

Ki volt ez a harmincnégy esztendős lány, aki elhagyva tanári katedráját, marósként dolgozott, s lényegében éhen halt Londonban? T. S. Eliot megrendültségében R. P. Perrin-t idézi válaszul: „Simone Weil zsenijénél csak szentsége volt nagyobb.” (Zsenijénél, mely még Franz Kafka és Jean-Paul Sartre hatását is fölülmúlta a francia értelmiség körében.)

A könyvecske ismertetése reménytelen föladat. Gazdagsága, tömörsége és műfaja: megannyi áthághatatlan akadály. Hosszas fontolgatás után a könyv egy-egy gondolatának közvetlen tolmácsolása és szóhasználatának rövid bemutatása tűnt még a legalkalmasabbnak arra, hogy némi képet nyerhessünk Simone Weil végtelennel érintkező világáról. S még annyit: a könyv bár fejezetekre oszlik, az egyes címek alatt nem összefüggő tanulmányok állnak, hanem - már csak az eleve szemelvényes válogatás miatt is - egymást gyakran egészen távolból keresztező gondolatok. Munkám kizárólag arra szorítkozott, hogy igyekeztem a legszükségesebb fejezetek leghozzáférhetőbb mondatait megtalálni.

 

*

 

A nehézkedésről és a kegyelemről. Simone Weil szerint lelki életünket az anyagi világéhoz hasonló mechanisztikus törvények mozgatják. „Lelki életünk minden természetes folyamata az anyag nehézkedéséhez hasonló törvényeknek enged. Egyedül a kegyelem ismer kivételt.”

A hatás és ellenhatás fizikai törvényének megfelelően természetes lelki életünkben is érvényesül az az elv, hogy jótettünkért jót várunk, s a rajtunk elkövetett rosszat se tudjuk válasz nélkül hagyni. Ez a lelki élet természetes folyamata. Aki lemond erről, vagy akit a külső körülmények megakadályoznak ebben, annak lelkében kínzó, természetellenes üresség támad. Elviselhetetlen állapot. Legtöbben bűnnel vagy bűnös képzelgéssel töltik ki. Egyedül akit a kegyelem segít, tudja elviselni türelemmel a „belső ürességet”, mely lényegében Isten várásának állapota. Idézzük Simone Weil néhány idegávó mondatát a belső üresség elfogadásáról szóló fejezetből:

„Aki nem él mindenkori hatalmával, abban tűrhetetlen üresség támad, ami ellene mond minden természeti törvénynek. Erre egyedül a kegyelem képesíthet.” „A kegyelem teljessége egyedül a neki szánt ürességet tölti meg.” „Szükségünk, ha valamit adunk, hogy megkapjuk az ellenértékét. Ha mégis lemondunk róla, az üresség szívóhatásához hasonló hiány támad bennünk. Ebbe az ürességbe árad a természetfölötti vigasztalás. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha valóban nem keresünk egyéb orvosságot.” „Aki csak percre megtapasztalja a belső ürességet, az vagy elbukik, vagy elnyeri a természetfölötti kegyelmet. Rettenetes kockázat, de meg kell történnie. Akár a tökéletes reménytelenség árán.”

A szeretetről szól a könyvecske legdúsabb fejezete. A variánsok elhagyásával hadd közvetítsem legalább néhány motívumát:

„A szeretet szegénységünk egyik tanújele. Isten lényegében egyedül önmagát szeretheti: mi meg örökké csak valami mást.”

„Szeretnünk egy idegent, megfordítva annyit tesz, hogy idegenként kell szeretnünk önmagunkat.”

„Isten iránti szeretetünk akkor tiszta, ha bajban és örömben egyként hálásak maradunk.”

„Aki boldog, az ha szeret, osztozni kíván annak boldogtalanságában, akit szeret.”

„Aki boldogtalan, az ha szeret, megelégszik puszta tudásával annak, hogy akit szeret, boldog, anélkül, hogy maga osztozna vagy akárcsak osztozni kívánna e boldogságban.”

„Mindaz, ami hitvány és közönséges bennünk, lázad a tisztaság ellen, s hogy mentse magát, igyekszik beszennyezni mindazt, ami tiszta. Bemocskolni itt annyit tesz, mint: hozzányúlni és megváltoztatni. Mivel a szép épp az, amit nem tudok és nem is akarhatok megváltoztatni. Erre tenni rá kezemet: a szép beszennyezését jelenti.”

„Tisztán csak az szerethet, aki elfogadja és szereti a távolságot, mely a szeretett lénytől elválasztja.”

A bűnről többek közt ezeket írja:

„A bűn monotóniája! Soha semmi új, semmi reális. Minden egyforma képzelgés benne.”

„Bizonyos »erények« a jó lealacsonyított formái, amiért is sokkalta nehezebb megbánni őket, mint a közönséges vétket.” - Ez a különbség a farizeus és a vámos vétke közt.

„A rossz nem a jót gyűlöli, mivel a jót gyűlölni lehetetlen, csupán a jó lefokozott mását. Az, ami kifejezetten ellentéte egy bűnnek, sose lehet valóban jó. Legtöbbször alig különbözik a bűntől. Például: a lopás a magántulajdon bálványozásától; a házasságtörő nő a »tisztes asszonytól«; a spórkassza a tékozlásról, a hazugság az »őszinteségtől«.” Majd:

„A bűn, kilépve belőlünk, mindent megfertőz körülöttünk. Ha ingerültek vagyunk, környezetünk is ingerültté válik. De még gyakrabban föntről lefele: a harag félelmet szül. Egyedül egy tökéletesen tiszta lényhez érve áll meg és alakul át a bűn fájdalommá.” Ez a tisztaság föladata, és az átváltozás csodája: Isten Bárányának üdvtörténeti szerepe a földön. „A gyarló lelkek ezzel szemben a legkisebb szenvedést is (például a betegséget) bűnné alakítják át.” S végezetül: „A sorscsapások nem szülik az emberi nyomorúságot, csupán leleplezik.”

Majd az örömről és fájdalomról: „A kereszténység nagysága, hogy a szenvedésre nem keres természetfeletti orvosságot. Ellenkezőleg. A szenvedés természetfeletti gyakorlására törekszik.” „Az idő és egyedül az idő gyakorol erőszakot. Megkötöz és odavisz, ahová nem akarsz menni.” S ellenpontként: „Az idő sebet ejt: rajta át jut be az örökkévalóság.” „Egyedül az öröm fedi fel a valóság mibenlétét. Ismernünk kell az örömöt, hogy fölismerjük a szenvedésben rejlő realitást. Nagyon kell szeretnünk az életet, hogy a halált még inkább megszerethessük.”

Ezzel elérkeztünk a könyv talán legszebb fejezetéhez: A keresztről.

„A kereszt. A bűn fája élő fa volt, az élet fája halott gerenda. Fa, aminek se levele, se gyümölcse, ami egyedül meredekével ajándékozott meg bennünket.” A kereszt „meredek eseményével”. Mert: „Minden levél és minden gyümölcs erőpazarlás, ha az ember csak emelkedni akar.”

„Hogy fölmérhessük a távolságot Isten és magunk közt. Istennek megfeszített rabszolgaként kellett meghalnia. Mi ugyanis a távolságot igazában csak lefelé érzékeljük. Sokkal egyszerűbben képzeljük bele magunkat a teremtő Isten, mint a megfeszített Krisztus helyébe.”

„Krisztus irántunk való szeretete azonos Istentől való távolságunk mértékével.”

„Isten kereszthalála abban a tényben gyökeredzik, hogy mi magunk tér és idő kényszerének alávetett véges lényként gondolkodunk.”

„Mi azok vagyunk, akik a legmesszebb állnak Istentől, határán annak, ahonnét már egyáltalán nem lehet visszatalálni hozzá! Hogy egy lehessen velünk, Istennek meg kellett szakadnia. Mi vagyunk Isten kereszthalála. Minket szeretni, Isten számára ez a szenvedés. Hogyan is szerethetné szenvedés nélkül a jó a rosszat, amikor még a rossz is szenved a jót szeretve. Isten és ember kölcsönös szeretete kölcsönös szenvedés.”

 

*

 

Simone Weil stilisztának, költőnek és gondolkodónak egyaránt kitűnő. Ami bennem azonban a legértékesebb, az felette van mindezeknek. Művét az életszentség, a valóság formálta páratlanul súlyossá és kristályosan áttetszővé. Befejezésül álljon itt egy följegyzés, mely méltán lehetne önarcképe.

„Vér a havon. A bűn és az ártatlanság képe. Hogy a bűn maga is megtisztuljon, az csakis egy ártatlan szenvedés árán lehetséges. Aki ártatlanul szenved, a megváltás fényét árasztja a rosszra. Élő képmása az ártatlan Istennek.” És valósággal kiáltva: „Boldog ártatlanság! Véghetetlenül drága holmi, de nagyon is törékeny, bizonytalan és mulandó. Almafavirág… Ártatlannak lenni annyi, mint magunkra venni a világ súlyát. És eldobni minden ellensúlyt.”

 

*

 

Simone Weil nem a nyilvánosság számára írt. Lehetetlen őt be nem fogadnunk.

 

(Gépirat)

Jegyzet