Pacsirta szállj

Egyvégtében olvastam el Csanád Béla kötetét, s közben megjelöltem azokat a darabokat, amik leginkább megtetszettek (Sziksó, Pacsirta szállj, Félig világos, Apám hajnali fényben, Késő szombat délután, Őszi éj, Viharos este, A postáslány, Egy régi szélmalomra, Nagyapám, Apámra gondolok, Sarlósboldogasszony, Szeged-Alsóvárosi templom, Balatonnál, Balaton-parti est, Jegenyék, Esős akvarell, Madarat fess az ágra, Ne menj el, Holdas égi réten, Most látom csak).

Aztán képzeletbeli vonalat húztam a választott versek között, s az így kialakult láncolatból próbáltam megpillantani e költészet számomra legjellemzőbb vonásait.

Csanád jól választotta meg mestereit, s épp ezért korán talált rá saját útjára, lehetőségeire. A fiatalos, retorikus hangot szerencsésen levetkezve, először intim tájképeiben lelt magára. Innét már csak egy lépés hiányzott a misztikáig, a lélek bensőséges tájképlírájáig. Csanád ezzel meg is oldotta a maga számára a papköltők alapvető problémáját: a költő, a lelkipásztor és az ember sokszor feloldhatatlanul nehéz konfliktusát. A csendes elmélyülést választotta, s a „leírás” gyengéd tanítóerejét, egyre inkább hasonlatai sugallatára bízva drámáját. Nem erősödő hangja, hanem mind tisztább figyelme a legígéretesebb érték költészetében.

Példaképpen hadd idézek egyet, talán a kötet legszebb versét, a Ne menj el címűt, a Misztikus szerelem ciklusból.

 

Ne menj el, ó, ne hagyj itt! Szemed távolba néz. Hogy reszket búcsúzáskor, s milyen hideg a kéz. Amint kilépsz az ajtón, kint felsikolt a szél. Ne menj tovább a kertek esdeklő szélinél. Félek, bár jól tudom már: sosem hagysz egyedül. Hívásod dús szelekben csengőbbé fényesül. S ahogy utánad lépek, lángol a láthatár. Szememben, mint az élet, káprázatos halál.

 

Jegyzet