A Szentírás margójára

„Kemény beszéd…” – az Evangéliumnak e szavai talán leginkább azokra a szakaszokra jellemzőek, melyek közvetlenül az ember–Isten viszonyt érintik. Ki ne érezné ezt a „keménységet” már a gyermek Jézus szavaiban, mikor Jeruzsálemben így válaszol anyjának, Máriának: „Hogy van az, hogy engem kerestetek? Hát nem tudtátok, hogy abban kell lennem, ami az én Atyámé? – És ők nem értették meg a szót, melyet nekik mondott.” Vagy álljon itt egy másik, az Evangélium „kemény beszédére” oly jellemző rész: „Történt pedig, hogy amint az úton mentek, egyvalaki azt mondotta neki: Követlek téged, bárhová mégy. Mondá neki Jézus: A rókáknak lyukaik vannak és az égi madaraknak fészkeik, az Emberfiának pedig nincs, hová fejét lehajtsa. Egy másiknak pedig mondá: Kövess engem! Az pedig felelé: Uram, engedd meg elébb, hogy elmehessek és eltemethessem atyámat! S mondá neki Jézus: Hadd temessék el a holtak az ő halottaikat! Te pedig menj, és keresd az Isten országát! És mondá a másik: Követlek, Uram, de engedd meg, hogy előbb búcsút vegyek az otthonvalóktól. Mondá neki Jézus: Egy sem alkalmas az Isten országára, aki kezét az ekére teszi és hátratekint”.

Bizony, kemény beszéd ez, de hogy lehetséges, mikor pedig Jézus „édes igát” rak az Őt követőre? S miért épp akkor a „legkeményebbek” e szavak, amikor az Istennek való elkötelezettség legbensőbb módjairól szólnak?

A hit emberi szavakkal való kifejezésének szinte lehetetlen nehézsége okozza ezt. A hit paradoxona, ahogy azt Kierkegaard, a nagy protestáns gondolkodó oly gazdagon kifejtette Ábrahámról és Izsákról szóló tanulmányában. Mert ha csak az erkölcs, egyedül az emberek felől nézzük Ábrahámot, akkor gyilkosnak kell őt tartanunk, kezei közt az áldozatra szánt Izsákkal.

Mit jelent ez? Azt, hogy a hitben, abban, amikor Isten és ember végérvényesen találkozik és magára marad, mindig van valami: földi szóval, emberi fogalmakkal kifejezhetetlen elem, amit csakis ellentmondásokkal lehet megközelíteni. Mert Jézus e kemény szavai épp nem kemény szavak, ha „Isten felől” nézzük őket. Isten véghetetlen szeretete, szomjúsága lappang bennük, s annak tudása, hogy úgy lehetünk igazán az embereké is, ha fenntartások és meggondolások nélkül fogadjuk el hívását.

A szerelem, az „amor sanctus” tüzes szavai ezek a „kemény beszédek”, ahogy az „édes igaz” gyönyörű paradoxonja is ennek a „szerelmetes Istennek” a kifejezése.

Etikus síkon, az „ember felől” fogalmazva e tanítások persze, egészen másképp hangzanak. Ott a szülők tiszteletét, felebaráti teendőink odaadó teljesítését követeli meg tőlünk, gondoljunk csak a végítélet szavaira, az irgalom cselekedeteinek e himnuszára. Az Istennel való találkozás azonban még ezen a megszentelt zónán is túl van, mert egyedül a tökéletes csend lehet méltó foglalata a találkozásnak, mit Isten készített elő külön-külön minden egyes ember, s valamennyiünk számára.

 

Jegyzet