A költészet hatalma

Négy szereplője volt a történetnek. Oldalághi, a költő, Karvaly, a novellista, egy borbély és jómagam. Színhely: Genf. Idő: 1947.

Épp ebédnél ültünk, azaz nem is ebédnél, hanem ebéd után. Genfben mindenki pont tizenkettőkor ebédel, egyig. Egykor az egész város lerakja a szalvétáját és visszasiet a munkájához. Tizenkettőtől egyig tésztát lehetne gyúrni az utcákon, egykor viszont Genf olyan, mint egy túlzsúfolt biciklipálya.

Egy óra volt, a penzió ebédlője kiürült éppen, egyedül mi nem vettünk részt a kezdődő bicikliversenyben: Karvaly, a novellista, Oldalághi, a költő és én.

– Magyarok?

Egy kísértet állt meg az asztalunk előtt.

– Úgy hallottam, költők.

A kísértet zömök volt, bogárszemű, és magyarul beszélt, alföldies kiejtéssel.

Karvaly helyesbített:

– Csak ők ketten. Én… regényíró vagyok.

– Leülhetek?

Karvaly angolul felelt. Így kezdődött.

A borbély megvárta, míg Karvaly elment.

– Nem szeretem – vihogott. S komoran: – Cinikus. – Majd néhány zavaros bevezető mondat után: – Itt vagyok borbély egy szalonban. Nehéz! Először németül kellett megtanulnom, aztán franciául, most meg már angolul. Kell a tartózkodási engedélyhez. De nem is ez a baj. Udvaroltam egy svájci lánynak, és otthagyott. Hiába írom neki már a huszadik levelet. Maguk költők. Segítsenek rajtam.

– ?

Újra nevetett. Hányszor hallottuk később ezt a nevetést!

– Költők! Értik? Maguknak ez a mesterségük. Én megnyírom a hajukat… (Mikor nyíratták utoljára?) Maguk meg… értik?

– Nem…

– Írnak nekem egy olyan levelet, hogy a svájci nő…

 

*

 

Nem volt könnyű dolgunk, a borbélyt nem lehetett lerázni. Válogatott. Egyik mondat tetszett neki, a másik ötöt gúnyosan elvetette.

– Bocsásson meg, de ma este…

A borbély nem ismerte a sértődést. Botfülű volt, vagy alakoskodó?

– Elkísérem magukat.

A kapuban Oldalághi:

– Hát a viszontlátásra.

A borbély:

– Meddig maradnak?

– Éjfélig.

– Jó, akkor itt találkozunk. Megvárom magukat.

Ez vicc? Nem volt vicc. Valóban ott várt a kapuban, frissen és tüntetően vidáman. Egy mellékgondolat erejéig sem merült föl benne, hogy esetleg terhünkre lehet.

– Egy befejező mondatot! – Nagyszerűen csinálta. Könyörgött, zsarolt és kedveskedett egyszerre.

– Tulajdonképpen min vesztek össze?

– Nem akarta elhinni, hogy szeretem. Jól van. Épp a hídon mentünk át. „Nem hiszi? Ha a tóba vetem magamat, akkor sem?” Pillanatnyi ötlet volt, s a következő pillanatban már át is dobtam magamat a korláton…

Ránéztem a borbélyra, súlyos teddy-bear bundát viselt. Ordított:

– Olyan befejezést mondjon nekem…

Fél egy volt, fáradt voltam. Összeszedtem maradék erőmet, s mondtam egy mondatot.

A borbély felüvöltött, s átrohant a túlsó oldalra. Megőrült? Öngyilkos lesz?

Rázuhant egy kivilágított kirakatablakra, s leírta a befejező mondatot. Holnap egy ismeretlen svájci nő olvassa majd a borbély francia fordításában.

Mehettünk aludni.

 

*

 

– Mi az, maguk még mindig alszanak? Én egész éjjel fordítottam, mégis nekem kell keltenem magukat. Öltözzenek, iszunk egy kávét. Ma délutános vagyok!

Harmadnapra letört.

– Különös, a nő még mindig nem válaszolt.

– Azt mondja meg, mit keres maga Svájcban, mért nem megy haza?

A borbély elborult, aztán eszelősen Oldalághira meredt:

– Ez igaz. Nem is tudja, mennyire igaz. De már késő. Szeretem…

Máskor mégis ravaszkodni próbált:

– Már csak az állampolgárság kedvéért is. Értik? Ha a nőt elvehetem, svájci polgár vagyok!

Pillanatra fölragyogott, mint egy feltaláló, föltündökölt és kihamvadt.

 

*

 

Itt átugrok vagy tíz levelet, s csak az utolsó levél történetét mondom el. A boldogtalan szerelmes akkor már nem hitt bennünk; se bennünk, se a költészetünkben. De azért még kitartott mellettünk. Ugyan mit akarhatott még tőlünk?

Mindenesetre nagy könnyebbség volt, hogy nem kellett többé levelet írnunk. Hálából valósággal kezes báránnyá változtunk.

– Holnap? Nem! – a borbély diadalmasan kihúzta magát. – Most kávézunk. – Valamit titkolgatott.

A presszóban nem bírta tovább; bujkáló mosolya a szájáig futott.

– Csak nem? – bökte oda Oldalághi.

– Mi az, hogy csak nem? – a borbély fölényesen ült, akár egy költőfejedelem a századfordulón.

– A nő… – hebegtem. – Válaszolt talán?

Amint kimondtam, rögtön éreztem, hogy ostobaságot követtem el. A borbély kielemezhetetlen tekintettel nézett rám.

– Nem válaszolt – mondta. – Én írtam neki levelet. A maguk levelei semmit se értek. Most én írtam. Hallgassák meg.

Ebben a pillanatban lépett a kávéházba Karvaly. Éppen csak érintette asztalunkat: – Mi az, levél? – s már el is tűnt a hátsó teremben.

A borbély nyugtalan lett.

– Ígérjék meg, hogy nem mondják meg neki!

– Megígérjük, csak olvassa. – Azt hiszem, mindketten megígértük, hogy nem beszélünk róla Karvalynak.

A levél hosszú volt, zavaros és unalmas. Néztem a borbélyt, a homlokát, a kezét. Tulajdonképpen szeretem őt – gondoltam. Milyen szomorú, hogy semmit se tehetek érte.

A következő pillanat úgy ért, mint egy bombarobbanás. A borbély fölemelte ujját és hangját; a levél végére ért:

– „Fáradt testem földbe,

lelkem égbe vágy!”

Még hitt a költészetben!

– Nem! – kiáltottam föl szinte kétségbeesetten. Még csak ez hiányzott, hogy verseket fordítson! Nem!

Órákig tartott, amíg meggyőztük: – Igen, a vers gyönyörű, de a fordításban elvész. S különben is: ez a nő egészen biztosan nem költői lélek. – S elkezdtük szidni az ismeretlent.

 

*

 

Éjfél után Karvaly még benézett hozzánk. Akkorra már nevettünk, s nem bírtuk magunkban tartani:

– Képzeld, mi történt? De ígérd meg, hogy nem mondod el neki.

Karvaly megígérte, s leült az ágyunk szélére.

 

*

 

Másnap reggel kivágódott az ajtó. A borbély volt. Egész éjjel fordított, miközben mi jóízűen aludtunk az egymás mellé tolt két hatalmas ágyban.

– Aludtak?

– Kitűnően! – Fölültünk, hátunk mögé gyűrtük a párnát, s szemtelenül bólogattunk.

Ekkor kopogott, s lépett a szobába Karvaly.

A borbély nem bírt magával. Legyőzte ellenszenvét.

– Maga, ugye tud franciául? Hallgassa meg! Írtam egy levelet, hallgassa meg franciául!

A levél franciául még rosszabb volt, mint magyarul, de egyszer mégiscsak véget ért.

– Na? – a fölolvasó letette dolgozatát. Minden és mindenki a színen volt.

Karvaly tűnődött, egyre hosszabban és egyre vészesebben. Előbb Oldalághi, majd az én hátam hagyta el a párnát. Már derékszögben ültünk. Végre Karvaly:

– Jó, csak…

– Csak….?

– Csak…

Már hegyesszögbe hajoltunk.

– Csak valami még hiányzik a levélből.

– Hiányzik? Mire gondol?

A dráma végéhez közeledett:

– Mire? Istenem, mire? Valami csattanó befejezésre. Tudja, a nők…

A borbély:

– Svájci nő.

Karvaly:

– Nő. A nők mindenütt egyformák. Valami költőit írhatott volna a végére.

– Gondolja? És mit?

– Mit tudom én? (Legszívesebben belefojtottuk volna a szót.) – A költészet olyan gazdag. Teszem azt, ott van az a csodálatos két sor… (Mondd ki!), hogy… (Mondd!): „Fáradt testem földbe, lelkem égbe vágy!” – Karvaly hirtelen „darálta” elénk a rettenetes szavakat. Csend. A borbély elképedt. A borbélynak kinyílt a szája. Ránk nézett.

– Elárultak!…

– Nem! – hazudtuk hitványul, kétségbeesve. – A borbély szája bezárult. – Nem! Nem árultuk el! – hadonásztunk a karunkkal, ami irtóztatóan nehezen ment és semmi hitele nem volt így, ágyban ülve.

A borbély arcán hatalmas könnycsepp futott végig.

 

*

 

Karácsony előtt egy héttel utaztunk el Genfből. A város fehér volt, tele fenyőfával.

– Ünnepre elküldöm neki a levelet – mosolygott. – Az idézettel… Majd meglátják. Majd megírom maguknak az eredményt.

– Okvetlen! Okvetlen! – kiáltoztunk lelkesen az ablakból. Darabig még futott a vonatunk mellett, aztán a csarnok kijáratában megállt. Mögötte, mint óriási szoba világított a pályaudvar, s a borbély egyre kisebbedő figurája most úgy tűnt a fényesség szélén, mint egy gyerek, akit elzavartak a mindenki karácsonyáról.

Ó, költészet, hol a hatalmad!

 

Jegyzet