A negyedik parancsolat

Tiszteld atyádat és anyádat! Úgy tűnik, Isten e parancsolatát szívünkbe, természetünkbe írta; s ez igaz is. De hogy bűnbeesésünkkel mennyire elhomályosultak e törvény betűi, ahhoz elegendő az ősi mítoszokat ismernünk, s egyes primitív népek bánásmódját az öregekkel szemben. A fiatal isten ledönti a régit, az erős törzsbeliek leölik a tehetetlen aggokat. Ez is a természet törvénye, de csak a természeté, a természet homályba, nyerseségbe forduló erőié. Az Ószövetség Istenének mintegy tisztára kellett mosnia az elhomályosodott szavakat, utánarajzolnia az egyszer már leírt, de sötétbe tűnt betűket: „Atyádat és anyádat tiszteljed!”

A tiszteljed szóban itt eleve bennfoglaltatik, hogy szeressed. Hogy Isten mégis tiszteletről beszél, fölfedi messze tekintő szándékát. A tisztelettel a szeretet formai fontosságát hangsúlyozza. Szülők iránti szeretetünknek nemcsak belső, hanem külső, társadalomalakító jegyeit és jelentőségét. A család ezzel az isteni tervben a társadalom legfőbb iskolája. Kialakítója a legalapvetőbb viselkedési és viszonyulási formáknak, s a maga forró valóságával előkészít az elvontabb társadalmi viszonylatok átélésére, megértésére és teljesítésére is.

A családot egészen sohase lehet kinőnünk, de elhivatottságunknak ugyanakkor távolról se végső kerete. Jézus forradalmi hívása egyenesen így szól: hagyd el atyádat és anyádat!… Súlyos szavak, nem is lehet másképp megérteni őket, mint a másik hívásával, önmagunk megtagadásával együtt. Önmagunkat, minden földi javunkat, atyánkat és anyánkat is el kell vesztenünk ahhoz, hogy egy magasabb szinten végre valóban birtokolhassuk a világot és benne véreinket és önmagunkat. Ez az „elhagyás” legvégül nem elhagyást jelent hát, hanem a birtoklás legönzetlenebb és legteljesebb formáját. Ahogy Jézus halálakor egyedül így jöhetett létre a gyengéd kötés, mit ő maga tett a kereszten édesanyja és legkedvesebb tanítványa között: „Asszony, íme a te fiad”, és „Fiú, íme a te anyád”…

Ha a tékozló fiú szívében ez a szeretet lángolt volna, igen, akkor is kezébe veszi vándorbotját, de minden távolodó lépte csak közelebb vitte volna a szülői házhoz, szeretete lényegéhez.

 

*

 

De van az Evangéliumnak egy döntő kiegészítése, mely a szülők után a gyermekeknek kijáró tiszteletről beszél. Isteni kiegészítés! A teljesség emancipációja!

Méltó válasz a világban újra és újra lejátszódó feneketlen botrányra, a gyermekek szenvedésére. Minden bűnök közül – érezhetően – talán ez a tövis hatol legmélyebbre Isten szívében. A szülők iránti szeretet megfogalmazása után a gyermekek felmagasztalásával válik az ószövetségi törvény teljességgé. Az Evangéliumot – kívülállók – sokszor tekintik ugyanis parodoxonok gyűjteményének. S hogy nem az, annak oka a forró, elragadtatott és átszellemült teljesség, mely épp a legsarkítotttab fogalmazásnak is örök nyugalmat és egyensúlyt ad.

Az Ószövetség „statikusnak” nevezhető törvénye után Jézus szájából a család és a családon túl az egész emberi közösség kölcsönös szeretetének és becsülésének történetünk végéig érvényes „dinamikai törvényét” kaptuk örökül.