Sík Sándor utolsó kötete

Az alkalom és maga a kötet többre kötelez a puszta kritikai méltatásnál. Sík Sándor halott. Búcsúverseinek súlyát, posztumusz kötetét már ebben az új, halál utáni, kristályosabb és véglegesebb időben mérlegelhetjük.

Sík Sándor a katolikus költő feladatát világosan tisztázta egy kitűnő és igaz tanulmányában, amikor abszolút költészetet követelt a katolikus költőtől a tanköltészet helyett. Ez a költőnek, s a katolikus költőnek is „állapotbeli kötelessége”. De hogyan festett ez nála, aki pap is volt, pap – és költő? Hogyan békítette össze e két állapotbeli kötelességét?

Kezdetben lelkes szerepvállalással vélte leginkább szolgálni nehéz és szép küldetését. Úgy hitt himnikus szerepében, mint ártatlan tanítvány a mesterében. János kívánt lenni, ki fejét Jézus keblén nyugtatja, s János, ki a Lélekre hagyatkozva írja meg látomásait. De tudjuk, ez csak keveseknek adatott meg, Jánoson kívül talán csak az egy Assisi Ferencnek.

Második korszakában mintha inkább a közvetítő kerekedett volna felül benne a két fél közül, amitől a költészet kissé eszköz lett kezében.

Épp ezért utolsó, harmadik korszaka tűnik ma előttünk a legteljesebbnek. Ez valóban nagyszerű és megrendítő. A himnikus kezdet és a nevelő hangú folytatás után épp vállalt, mezítelen drámaiságával művészileg is a legharmonikusabb. Csak aki ezt a kötetet ismeri, alkothat fogalmat magának e lelkes élet rendkívüli nehézségeiről. Egy költő élete külön is kettős dráma: az ember és a művész drámája. S épp így a papé. S ha igen: mit közvetíthet egyéni vergődéseiből hívei felé, s mit nem? Mikor csal meg másokat, s mikor önmagát? S most mindezt a súlyt, kételyt vessük még a művészet gyémántmérlegére!

Nem véletlen, hogy Sík Sándor lírája akkor vált teljessé, amikor a költő és a pap már-már leroskadt terhe alatt. Az Áldás versei a maguk eszköztelenségükben ritka, művészi vallomások e kivételes felelősség drámájáról. E kötetével a modern magyar líra számára a lelkiismeret előtte ismeretlen területét sikerült föltérképeznie.

Ezekben az utolsó versekben már nyoma sincs a kezdet himnikus modorának, de ami fölragyog benne, az valóban fényt áraszt. Nem eszménykép kíván lenni többé, hanem eszményképe az őszinteségnek. Nyomában tisztázottabb lehetőségek nyílnak azok számára, akik egyszerre hallják a kettős hívást, a papi hivatásét és a költészetét.

Utolsó kötete így lett valójában nyitánya egy egészen mély drámai lehetőségnek. Ezt igazolja utolsó, e nemben talán legmegragadóbb, legpőrébb verse: A néma Miatyánk.

 

*

 

Nehéz feladatot vállalt, kapott osztályrészül. Olykor talán engedményeket tett a tiszta költőiség rovására, de neki volt igaza, mert végül is eljutott a lehető legbensőségesebb megoldáshoz.

S itt be kell vallanom: régóta foglalkoztat a kérdés, lehet-e valaki két úrnak a szolgája, pap is, meg költő is? Látszólag ugyan rokon hivatásnak tűnik a kettő, de talán épp ezért még súlyosabban kizárja egyik hivatás a másikat.

Sík Sándor utolsó versei pozitív válasznak tűnnek a kételyeimre.

 

Jegyzet