Isten nevét hiába ne vegyed!

Az ember legmagasabb rendű találmánya a szó. Az a bizonyos „csak szó” emberi létünk talán legfontosabb valósága.

De a szavak közt is királyi rangja van a névnek. Valamit nevén nevezni: szellemi birtoklást és megismerést jelent. A valódi realizmus a szavak szeretetével és tiszteletben tartásával kezdődik.

S ha ez így van, a második parancsolat vajon azt jelentené, hogy Isten személyét a fenség magasával kívánná elhatárolni a földi színtérről? Éppen nem. A ritkán kiejtett szavak gyakran a legdrágábbak, és leginkább tulajdonaink. Gondoljunk a szerelmesekre: milyen féltve ejtik ki egymás nevét, melyben rejtve tulajdon nevü k is bennfoglaltatik. Isten második parancsolata ezt a szerelmet kéri számon tőlünk – legbelsőbb lényünket, félelmet és odaadást –, s épp nem távolságot!

Persze, valamiféle tartózkodás mégis van az ószövetségi formulázásban. Isten szeretete még csak rejtetten, indirekten jelentkezik benne, mint a téli napfény: világít, de a hevét nem érezzük. Vonásaiból még csak a fenség tűnik elő.

Megrendítő Isten arcán a változás, amikor lehajol értünk. Fönséges tartózkodása fölfoghatatlan drámába csap át, melynek kohójában a legsúlyosabb kérdések izzanak – a bűn, a szabad akarat, Isten mindenhatóságának, Jézus megtestesülésének és áldozatának titkai.

E naptól fogva: Atyánk, áldozati bárány a neve. Egy közülünk. Sőt: aki a legelesettebbet befogadja házába, Őt fogadja be. Így siet segítségére képzeletünknek, hogy kire gondoljunk, amikor rá gondolunk. Az éhezőre, a szomjazóra, a mezítelenre. Szinte elvész a testek tolongásában!

A misztikusok Jegyesüknek érzik, s a költők különös szavakkal tapogatják vonásait. „Mint kéz, amelybe sírnak, oly szegény!” Mindenkinél közelebb kerül hozzánk az Újszövetség pillanatától fogva.

És mégis – a régi parancsolat továbbra is érvényben marad, csak új értelmet, új fordulatot kap. Isten közben magához ölelte az egész elidegenedett teremtést. A második parancsolat hangsúlya, mely a szeretet és szerelem komolyságát és hevét kéri számon tőlünk, mostantól már a világ fölemelését is jelenti. A felebarát, a másik, a többi ember, önmagunk megbecsülését, nevének tiszteletét. Mert miként Isten megtestesülésével alászállt a profán világba, úgy kell nekünk magunkra öltenünk a szakrális világ ezerszeres valóságát. És itt már semmi se hiábavaló, és Isten is többé nem tiltásokban, hanem közvetlenül szól hozzánk, a legbensőségesebb és legünnepibb, a legáltalánosabb és legválasztékosabb, a legtartózkodóbb és legintimebb nyelven, a szeretet nyelvén.

 

Jegyzet