Én vagyok a te Urad, Istened

A tízparancsolat első három parancsolata Istené. Az első tökéletes hódolatot követel, a második különös tiltást közöl; a harmadik parancsolat liturgikus értékű meghagyás Isten napjának megszenteléséről.

A maga isteni fenségében mégis leginkább az első parancsolat szól, a másik kettőben már érezzük a közvetítőt, a közbeiktatott tolmács hangját.

Az első parancsolat a legátfogóbb, a legteljesebb, s mintegy kerete az utána következőknek. Azzal, hogy első személyben áll, a törvényadó Isten szavát egy pillanatra áttöri a szerető Atya hangja. Most még csak egy pillanatra, hogy majd ha eljön az órája, visszavonhatatlanul betöltse a világot.

Törvény és szeretet kölcsönösségét, azonosságát így példázza épp az első s leghangsúlyozottabb parancsolat árulkodóan személyes gesztusa. A sorok mögül előtűnő „mozdulat” isteni harmóniát kölcsönöz a szavaknak: a hívás és meghívás kitüntető szépségét a parancsnak.

Olyan ez a néhány szó, mint a világ harmóniájának alapképlete. Mint egy zenei szabály vagy duzzasztógát – mely szigorával épp a lélek áradását készíti elő.

S vajon parancsnak is csak parancs volna? Parancs és nem leplezett szövetség? Imára és szolgálatra hív, de vajon nem az isteni szeretet és a mi megkeresésünk bevallása ez? Enyéim vagytok és Én a tiétek – mi mást jelen t Istent imádni? Mi más az imádság, mint a feltétel nélküli egyesülés? S mi más Isten szolgálata, mint tiszta cselekvés, Istenben való cselekvés, az imádság kreatív változata?

Az első parancsolat a türelmetlenül tartózkodó isteni szeretet parancsa. Már nincs messze az idő, amikor ez a szeretet végképp elárulja magát. Egyszülöttjét adja akkor értünk, s leszáll az emberi természet, világunk legelhagyatottabb, legzordabb, legmagányosabb zugaiba, hogy gondjaiba vegyen mindenkit.

De ez a pillanat még várat magára. A türelmetlen és alázatos Isten még csak a törvény szavával közelíthet hozzánk, mintegy a „nagy egyetem” harmonikus hangján. De mint a hírnöknek, ki mikor szólni kezd, az izgalomtól megcsuklik a hangja, úgy bukkan elő az Isten forró és alázatos szerelme ezekben a kezdő szavakban:

Én vagyok a te…

Micsoda forróságban fog szólni Jézus szájából ez az én és te, a szeretet nemegyszer ismétlésekbe bonyolódó mondataiban!

Igen, ez még a tartózkodó Isten hangja. Pedig a Fiú már felkészült, és az Atya is kész már a szeretet paroxizmális áldozatára, hogy megismerhessük a törvényből és hideg tényekből szőtt valóságot a maga mérhetetlen forróságában, igazi voltában.

 

Jegyzet