Páros magány

Ez ötlött eszembe, férfi és nő „párosult magánya” (ahogy azt József Attila mondta az emberiségről), miután megnéztem Antonioni híres filmjét, Az éjszaká-t. Viszont amíg a költő szuggesztív formulájába még a kereszténység drámai szemlélete is belefér, Antonioni megfogalmazása (a művész hibáján kívül) már kóros tüneteket mutat.

A kereszténység a házasságot a legáltalánosabb és legtermészetesebb életformának tekinti. Ugyanakkor józanul tudja, hogy az emberi magánynak egymagában ez se jelenti föloldását. A házasságot a keresztény is párosult magánynak tudja, aminek föloldását – akár az egyes emberét – egyedül Istentől reméli. Hasonlóképp tudja, hogy a házasság nemcsak szerelem és szeretet kettős szövetsége, hanem kettős, párosult aszkézis is. Ahány könnyítést jelent, ugyanannyi nehézséget, ahogy a páros semmivel sem könnyebb a teniszjátékban az úgynevezett egyes játszmánál – legfeljebb más. Mert ahogy halálunkban egyedül vagyunk, úgy lényegében életünkben is, csak oldottabb, társas viszonyoktól átszőtt formában.

Magányunk mégsem abszurd, mégsem tökéletes. A mások és Isten iránti szeretetünk képes a legfelsőbb zárakat is megnyitni. A szentek eksztázisa (efelől fogalmazva) lényegében nem is más, mint a magánytól való szabadulás. Egy lélek belső fejlődésének mértéke lehetne: hogy mennyire tudta levetkőzni magányát.

A magányosság külső formái rendkívül különbözőek és megtévesztőek. Aki egyedül van, nem biztos, hogy magányos, és fordítva, társaságban is lehet valaki egyedül. És hasonlóképp a házasságban: az egyes ember magánya könnyen válhat nemhogy páros, de kétszeres, sokszoros magánnyá – ahogy ezt a folyamatot Antonioni is ábrázolja.

Sokakat a szerelem ingyenes volta téveszt meg, holott a házasság már erényekbe kerül, miként az ingyen kapott életért is meg kell dolgoznunk. Ilyen értelemben a házasság sem ment fel a magány alól, ahogy nem ment fel az élet alól sem.

Igaz feloldása a magánynak – a keresztény gondolkodás szerint – legvégül a házasságban is egyedül a szentség lehet. Sok tennivalónk lenne itt a házasság merészebb és hősiesebb megfogalmazása körül, a századok során inkább a kompromisszumok felé hajló eszmények helyett.

A maga szigorúan civil nyelvén tulajdonképp Antonioni is valamiféle ilyesmit sürget. A házasfelek fokozottabb, szívósabb és hősiesebb magatartását – az ingyenesség és a kompromisszumok lejtője helyett. Ezt a megújulást ő láthatóan a nőktől várja, kik emancipációjuk gyümölcseként idővel talán finomabb és egyenletesebb törvényt és keretet szabnak majd e vállalkozásnak.

A kereszténység feladata azonban továbbmegy. A szentség felé törő páros magány sorsát és útjait épp oly mélységeiben, s elhivatottságának épp oly hősi fokán kellene föltárnunk, ahogy az egyesek életével kapcsolatban megtörtént. Mert a válság igen súlyos, s ezen épp nem csökkentett igényekkel juthatunk túl, hanem éppenséggel fokozott lendülettel, a páros út szakrális voltának tudatos, kendőzetlen őszinteségű elmélyítésével.

Merészség és alázat: a válságból kivezető két fő erény neve, s nem véletlen, hogy házassággal kapcsolatban örökösen Szent Teréz „kis útjára” kell gondolnom, „kis útjára” és véghetetlen ambíciójára.

 

(Új Ember, 1963. november 3.)

Jegyzet

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]