A teljesség felé

Annak, aki komolyan veszi életét és vallását, egyik legégetőbb problémája ma a két zóna, a vallásos és a köznapi kettéválása. Életünk egy jelentős hányadának már se neve, se jele, se szerepe a nagy egészben, méltatlannak éreznénk bármiféle helyet vagy fontosságot tulajdonítani neki Isten előtt. Lényünk kettéhasadt: más, aki a villamoson utazik, és más, aki a templomban térdepel.

Pedig a vallás egyik legfőbb funkciója épp az egység és a teljesség megteremtése a szívekben. Pontosabban a teljes világ (az ismerős és az ismeretlen) és benne önmagam szerves egységként való, bensőséges átélése. E mélyebb értelmezésben a szakrális se jelent elszigetelődést vagy akár elidegenedést a profántól, hanem épp a profánnak is mélyebb, vagyis teljesebb átéléséhez segít hozzá. Vegyük például az imádságot. Igaz, Istenhez emel – de nem az emberektől való elidegenedés árán. Ellenkezőleg: az Isten felé nyitott szívbe természetes a bejárás az ember számára is, az Isten ütötte résen befér akár az egész világ. Más szóval: az imában Isten a felebarátnak és vele a teljes világnak legodaadóbb szálláscsinálója.

Rosszul lát, aki ezt nem látja, s aki e végső teljesség megosztására törekszik. Vallásos önzésben él, hiszen az önzésben is a legnagyobb rossz a megosztás, önmagunk kiemelése, elszigetelése másoktól és Istentől.

A szakrális élet tehát nem sziget, hanem kapu, nem kilépés a teljességből, hanem visszatalálás a teljességhez.

Van azonban a vallásnak egy megzavaró követelése, mely önmagunkba való fordulást követel. Hogyan, hát nem önzés ez? Pascal mondja valahol, hogy az önző ember nem bírja az egyedüllétet. S valóban: a vallásos ember önmagából és Istenéből táplálkozik, és másoknak a tápláléka. Az önző épp fordítva: másokból kíván örökösen táplálkozni, és másokból kívánja éltetni önmagát. Milyen különbség a kétféle kitárulás és befele fordulás között! Az önző: közveszélyes falánk és éhező, ki mindenkivel egyedül önmagát etetné, és végül is éhen hal, míg az önzetlen szív mindannyiunk kenyere. Jézus kenyérszaporításának csodája, túl azon, hogy az oltáriszentség előképe, egyúttal a szakrális és a profán határ áttörésének is örök szimbóluma.

Hogy történhetett mégis a meghasonlás? Nyilvánvalóan a mi hibánkból; értelmi, érzelmi és akarati lanyhaságból, hitünk hőfokcsökkenéséből. Miden maradt a régiben, csak valahogy az intenzitás hőfoka szállt alá, ami egyszeriben mindent megváltoztatott. Csak táplálkozni kívántunk és nem táplálni, mintha a ránk bízott értékek világa nem eleven és legfőbb élet, hanem befejezett épület lett volna.

Csak egy példát. Már csak tanítani akartunk és nem tanulni is, mint azt a legkülönbek mindig is cselekedték. A lappangó önzés lehűtötte és lelassította szívünket, mintha az életet büntetlenül lehetne mélyhűtéssel megállítani és konzerválni. A katolikus irodalom ebben az időben fokról fokra átalakult valamiféle katolikus ifjúsági irodalommá, „fehér irodalom” lesz, mely lassan nemcsak az életet hazudja le, hanem önmaga lényegét is. Csak tanítani akar már, s ezzel elveszti tanítványait is, egy egész rábízott korszakot.

Szerencsére ezen a szakaszon messze túljutottunk, s a katolikus irodalom ma éppoly teljes, mint akár Dante korában volt. De nemcsak az irodalom: az egyház egész élete csodálatosan megfiatalodott. Egyesek szívében ez persze mindig élt, de ma egyetemes érvénnyel elmondhatjuk, hogy katolikusnak lenni ma ismét az élet, a lét totális igenlését jelenti.

Ennek az új, forró áramlatnak természetesen még számos elidegenedett területet kell a lelkekben átjárnia, elmeszesedett, szentnek hitt rossz előítéleteket áttörnie, hogy ismét lángba boríthassa életünk egészét: Isten jelenlétének ezt az egyedül méltó csipkebokrát.

 

Jegyzet