Párizsi szentmisék

Párizsban úgy jártam misére, mint vándor, ki haza-hazatér. Pedig távol az otthontól még az égbolt is más egy kissé: a hold például súlytalanabb, a csillagok meg mintha emelettel lejjebb ereszkedtek volna.

De Isten és az imádság ugyanaz. S ezen nem változtat az se, amiben a francia templom és a francia szentmise különbözik a miénktől. Ez csupán a változat különbsége, s nem a lényegé.

Először hadd mondjak néhány szót magukról a hívekről. A francia katolikusok közt sok a közönyös, a névleges katolikus. Aki viszont hívőnek vallja magát, azt szinte kizárólag meggyőződése vezérli, s elenyésző kis mértékben a szokás vagy a neveltetés. A külvilág kritikája állandó megújulásra készteti a vallást, tulajdon igazságainak merész és lényeg szerinti megközelítésére. Aki hisz, annak hite élő hit, miért naponta meg kell küzdenie.

Ez a szentmisék „hangulatán” is érződik, a hívek valóságos jelenlétén. Mintha ezzel készítenék elő a színhelyet, hol az isteni dráma egyáltalán lejátszódhat: jelenlétükkel Isten megjelenését.

Az oltár csaknem a templom közepén áll, s a hívek valósággal körülömlik, magukhoz szorítják, ahogy a régi drámák közönsége fonta körül az előadott műveket. Így az oltár térbelileg is közöttünk, szélsőségesen szólva: mibennünk van. Ily módon semmi se megy veszendőbe, egyetlen szó, egyetlen gesztus se. A szertartásnak nincs üres foltja, a főbb részeket a várakozás csendje veszi körül.

Az, hogy a pap a hívekkel szemközt állva mondja miséjét, azonban nemcsak a hívek jelenlétét fokozza fel, hanem magáét a szertartást végző papét is. A kapcsolat teljes és lankadatlan. A „nyitott katolicizmus” korában kínálkozó a hasonlat, hogy a szentmise bemutatásának ezt az új (valójában őskeresztényi) formáját a hívek felé kitáruló, „nyitott szertartásnak” nevezzük. Egy előző írásomban már említettem, hogy a legszebb, legáhítatosabb szentmiséket a Saint-Séverinben hallgattam. Talán senkit se sértek vele, ha elmesélem, hogy egy alkalommal egzisztencialista barátomat is magammal vittem. Nem akart velem jönni. – Mit csináljak én ott? – kérdezte. – Semmit. Maradj csöndben és ne dugd zsebre a kezedet! – Mikor kijöttünk, először csak ennyit mondott: – Ez jobb volt, mint egy mozi – aztán egész délután a szertartás erejéről beszélt.

A déli misét itt, a Saint-Séverinben, egy arab pap, Yves Moubarac mondotta. (Később személyesen is megismerkedtem vele, sőt vacsoravendége is voltam.) Ő mondta a szentbeszédet is. Egyszerűen beszélt, mégis rendkívüli elmélyültséggel és nyíltsággal. Helyesebb lett volna szentbeszéd helyett szentértekezést mondanom, mivel stílusa sokkal közelebb állt az értekező elmélkedéshez, mint a szónoklathoz. A mai franciákban az kelti a legelevenebb hatást, ha a hűvös tárgyilagosság szintjéről szólnak hozzájuk. A francia lélek e tekintetben rendkívül igényes. Az elfogultságnak még a legnemesebb fajtája is zavarja és elidegeníti. A tények felmérésében, tudomásulvételében nem ismer mást, mint tárgyilagosságot. A tények számára tények (ami nem is olyan könnyű dolog!); vágyaival sose téveszti össze a valóságot. Viszont épp ez a fegyelem teszi hitüket élő realitássá: a valóságban is ható erővé. Vagy fordítva: hitük elég erős ahhoz, hogy igazságos legyen, és tárgyilagos.

És itt még valamit: a francia hívők lelkét a legkisebb mértékben sem szennyezik Evangélium-idegen érzések vagy gondolatok. Faji türelmetlenségnek például még árnyéka se érinti őket, nemhogy még az Evangéliumból merészelnének érveket kovácsolni efféle nemtelen indulatok számára! Nem, gondolkodni azt aztán tudnak a franciák, ami eleve megkíméli őket és hitüket legalább a nyilvánvaló tévelygésektől. Nem, nem problémamentes a hitük, sőt! De problémáik valódi problémák, korunk és az Evangélium kohójában születtek.

Párizsi szentmisék… legfőbb tanulságuk számomra egy „minőségi katolicizmus” megszületése, ami azonban pillanatra se jelent arisztokratizmust. Ellenkezőleg: Párizs templomainak kohójában mintha az őskeresztények hite bontogatná ismét szárnyait: ismét a hit totalitásának igényével.

 

Jegyzet