Versailles, Chartres, Párizs

Verőfényes reggel indulunk Párizsból. Sima, vidám szalag a betonút a kora nyári tájban. Közben megállunk Versailles-ban, és sétálunk egyet a parkban. Ha valamire illő a szó, elegáns, ez a park az. Csupa nemes felesleg már arányaiban is, még sincs benne semmi túlzás. Szememnek mondhatatlanul kellemes a zöld klorofillfürdő.

A kék-zöld térben fehér-szürke szobrok semmitmondó tétova előkelőséggel. Majd lazul a park geometriája, sűrűsödik az árnyék, hűvösebb van, s a tavasz különös hervadást lehel. Egyszerre járunk egy kastélyban és egy erdőben – ez Versailles, s a francia parkok „titka”.

 

*

 

A palotába már be se nézünk, röpülünk tovább Chartres-ba. A katedrális magányosan jelenik meg a betonút végén – a városkából sokáig semmit se látni. Majd fokozatosan adagolva, akár egy filmben: a katedrális és az aljába ragasztott városka, majd csak a város, a városka zegzugos utcái, s végül a tér, s a téren a székesegyház.

Álomszerűen erős a kép. Álomszerűen erős és anyagszerű. Látni rajta az idő, az öröklét millió élő pórusát.

A templom belseje az első pillanatban zárt és sötét marad, s csak körüljárva „adja meg magát”. De ekkor fokozhatatlanul, amilyen gazdagságra csak a szeméremből futja! Az öröklét pázsitja lehet tán ilyen szellős, ilyen színjátszó a szemnek, mint Chartres kék és zöld és piros és ezüst öreg ablakai.

Csodálatos és hatalmas! Mégis a legtöbb talán, amit el lehet róla mondani: Chartres nem több, mint egy legördülő könnycsepp.

 

*

 

Este „haza” – Párizsba. Most érzem először, hogy egy kicsit már párizsi vagyok. Vannak „emlékeim”. A Szajna félig már úgy fogad, mint otthon a Duna, ha vidékről Pestre érkezem. Elsuhan az Art Modern, aztán meg a Tuileriák hallgatag kertje. Hadd mondjak róluk is valamit. Az Art Modern-ben döbbenetesen szép Picassókat találtam, tündöklően könnyed Dufy-rajzokat s egy hatalmas méretű Mathieu-képet. A Jeu de Paume viszont az impresszionistáké. Itt van Van Gogh palettája, láttam. S Van Gogh képeit. Vándor, állj meg egy percre! Nem élünk hiába.

 

*

 

De legsajátosabb élményem idáig egy esti séta ajándéka volt. Ez a város különben is éjszaka él a leginkább, ahogy Pest délelőtt.

– Nézz csak oda! – a Saint-Paul negyedében járunk, félig lebontott romházak, zegzugos sikátorok között. Barátom megérinti a karomat.

A többi nem is igaz talán. Bent reflektorokkal kivilágított palota a sötét kapualj mögött. A reflektorok hangtalan tüzében, mint a zsírkő, rózsaszín falak. Sehol egy lélek, lefüggönyözött ablakok, ládában délszaki növények. Az udvar kövezete, akár egy tenyér, oly hepehupás. Padlóján váza, virág, tökéletesen, tarkán s értelmetlenül.

Belépek az udvarba, mint egy álomba. Fölemelem az ujjamat, valamit mutatok: „Mozart Habita dans cette maison en 1763”.

Falitábla: 1763-ban itt lakott Mozart, ebben a házban.

 

*

 

S ha már éjszaka, legyen éjszaka. Még első este történt, hogy autónkkal néhány percre a Pigalle-on is megállunk. Az eső finoman szitált, amikor körüljártuk a harsányan kivilágított teret. Kevés riasztóbb, leverőbb látvány van a Pigalle-nál. A villanykörték úgy ragyognak benne, mint a műfogak a halott üreges szájban.

Közöny, vadság és félelem. A mulatók ajtajában férfiak invitálják befelé a sétálókat, mint kikiáltók a vásári bódék előtt. Néhány nő eleven prédaként a falnak támaszkodva áll. Nyíltan nézik őket, s ők nyíltan és magányosan állnak a fal mellett, mint egy kivégzésen. Az atmoszféra épp nem szexuális, hanem riasztó és jeges, ami különben nemcsak az én érzésem, hanem mindenkié.

A Pigalle idegen, kivilágított meszes gödör Párizs eleven, kecses testében.

 

*

 

Végezetül egy tanulság. Minden utas akaratlanul kamaszos: változataiban, mennyiségében kívánja bekebelezni a világot. De épp ezért minden utazás kitűnő alkalom a felismerésre, hogy az „egészet” csak minőségében, önmagunkban élhetjük át. Elalvás előtti boldog pillanat, mikor kis hotelszobámban végre elér hozzám a csend és béke. Az előbb még észrevétlen honvágyat éreztem, most otthon vagyok. Átélhetem az igazi, s talán egyetlen realitást: a nyugalmat és a békét. Tökéletesen mindegy, hogy elnyom az álom, vagy nyitott szemmel a „semmit” bámulom…