Számadás az útról

Tíz napja, hogy átköltöztem a Saint Dominique utcából a Rue de Varenne-be. Való igaz, hogy Párizsnak minden negyede szinte más-más város. A Saint Dominique-ben kis emberek, apró üzletek, kedélyes kávézók környezetében éltem. Az új szokásokkal és új házirenddel együtt magát az új negyedet is meg kell az embernek tanulnia. Röviden: egy újabb Párizst.

S ahogy beletanulok lassan az újba – rossz diák voltam, s az is maradok –, egyszerre csak azon veszem észre magamat, hogy az előző hetek élményei riasztó élességgel leváltak rólam, mintha réges-rég, utoljára talán gyermekkoromban sétáltam volna a Luxembourg-kertben, szökőkutak közt, egy vasárnap délutánon.

 

*

 

Utunkról, tapasztalatainkról beszélgettünk Weöres Sándorral és Károlyi Amyval a francia rádió magyar adásában. Mi hozott ide bennünket, kikkel találkoztunk a francia költők közül, hogyan vélekedünk róluk? Körülbelül ezek a kérdések, s ezekre válaszolunk. Jó alkalom arra, hogy nyilvánosan is köszönetet mondjunk vendéglátóinknak, s hangot adhassunk reményünknek, hogy a két költészet kapcsolata a jövőben még inkább elmélyül majd.

Amit mondunk, sokkalta több puszta udvariasságnál. Ugyanakkor lehetetlen nem éreznünk, hogy ami költészetünkben legértékesebb számunkra, a világ felé örökre rejtve marad. Egyedül a miénk. De talán épp ez teszi oly hasonlíthatatlanul drágává számunkra.

 

*

 

Rádiónyilatkozatunk juttatja eszembe, hogy egy kérdést én is fölvessek magamnak, ami talán hozzásegít egy kis előzetes számadáshoz. Mi tetszett legjobban?

A templomok közül a Sainte-Chapelle és a Saint-Séverin. Míg a chartres-i katedrális csak lassan bontakozik ki a szemlélő előtt, a Saint-Chapelle csodája egyetlen pillanat, mely sosem ér véget. Ez a csupa ablak kápolna egyetlen hatalmas monstrancia, aki belép rajta, azonnal a közepébe lép, a szívébe.

A Saint-Séverin belseje, hatása tagoltabb. Áhítatában ott él a vallásos eszmélődés is, a szemlélődés tárgyilagos nyugalma.

Itt hallgattam különben a legszebb „új stílusú” szentmisét, amely a harmincas évek végén terjedt el Franciaországban. Akárcsak a Saint-Germain-des-Prés-ben, a pap itt is a hívekkel szemközt áll, a hívek a latin szöveg egy részét együtt mondják vele, s állva járulnak a szentáldozáshoz. Az átváltozás szavait a pap egyenesen hozzájuk intézi, ahogy azt maga Jézus cselekedte.

 

*

 

A gyűjtemények közül a legmeglepőbben az egyiptomi szobrok hatottak rám. Az egyiptomi plasztikát reprodukciókból megismerni nem lehet. Súlyukkal, tömegükkel fejeznek ki valami megismerhetetlent és visszahozhatatlant. Akár a föld alá merült erdők, évszázadok napfényét őrzik e nemes kövek: erőt, napfényt és nyugalmat. Tökéletesen zártak. Tömegük semerre se gravitál, önmagában pihen. Ez az, amit „papíron” se kiszámítani, se reprodukálni nem lehet.

 

*

 

Befejezésül egy rövid pillanatkép. Július 14-e van, a franciák nagy nemzeti napja, a Bastille lerombolásának ünnepe. Emmanuelékkel családostul, gyerekestül vonultunk ki a Concorde térre, hogy megnézzük a katonai parádét. A kis Elisabeth papírperiszkópot kap, hogy kilásson az emberek feje felett a térre.

Vasárnap van, ragyogó napsütés. Az aszfalt simán ragyog, mint egy frissen kiterített abrosz.

A díszszemlét három léglökéses gép nyitja meg, kék-fehér-piros csíkot húzva alacsonyan a fejünk felett. Legszebbek a katonaiskolások piros csíkos nadrágjukban, fehér bóbitás sisakjukkal, meg a változatos katonazenekarok!

– Dosztojevszkij özvegye tiltakozott az ellen, mintha férje a leningrádi sétányon térzene hallgatása közben szeretett volna leginkább komponálni – fordulok oda váratlanul Emmanuelhez. Elmosolyodunk, nem kell magyarázkodnom. Biztos, hogy az özvegy tévedett. Az emberek gyerekes, jó ösztönnel szeretnek mindent másra használni, mint amire rendeltetett.

Bár ezekkel a fegyverekkel itt, ezekkel is úgy lenne! Bár a világ minden fegyvere puszta játékká finomodva élne tovább!

 

Jegyzet