A küszöb misztikusaHúsz éve halt meg egy kenti kórházban Simone Weil. Életében zsidó volt a zsidóságon, és keresztény a kereszténységen kívül. Mégis: írásaiban a vallásos, sőt a keresztény misztika modern irodalmának kivételes szépségű lapjait hagyta ránk. Életével és művével, mely telve sajátos ellentmondásokkal és eretnek jegyekkel, valójában egy különös mezsgyét szentelt meg, a közeledés útját. Alakját nem szabad különcként kezelnünk, se visszautasítanunk. Ellenkezőleg. Meg kell találnunk azt a helyet és szerepet, amit az igazságosság és a szeretet jelöl ki számára. Nem azt kell kutatnunk hát, hol rekedt meg, hanem hogy meddig jutott el? S ami ennél még fontosabb: milyen mértékben sikerült megszentelnie a számára megnyíló útszakaszt. Simone Weil a misztikusok szomjúságával kereste Istent és kegyelme forrását. Hogy e várakozásban haláláig megmaradt: egyedül kettejük titka. Számunkra életművének legértékesebb jegye épp e küszöb megszentelése kell hogy legyen. Isten és a hit felé forduló figyelem, közelítés kristálytiszta hulláma volt ő, teljes életére méretezett készülődésében. Nagyon fontos állomást világított be áldozatos, lemondó életével, várakozásának paroxizmusában. Igaz, megállt a templomküszöbön, de hogyan állt meg, és hogyan térdelt le ottan? Életével és halálával valóban eleven küszöbévé lett Isten házának, misztikus kapocs hívők és hitetlenek között. Simone Weilt így kell látnunk: a közelítés, és nem a távolodás rendjében. Műve ezzel véglegesen pozitív értelmet nyer. Kivételes síkon, a misztika síkján sikerült áthidalnia egy mélységes szakadékot. Ez a szereposztás különben már az Evangéliumban is megtalálható, méghozzá a legkülönfélébb vonatkozásokban. (Gondoljunk csak a három királyokra, vagy az egyszerű vámosra.) De mindezek persze emberi feltételezések. Egyszer talán többet és tisztábban fogunk látni belőle, pontosabban tudjuk megítélni szerepét, történeti funkcióját. De addig is: a meghívottság különös mélységét, komolyságát és szépségét kell tisztelnünk benne.
(Kézirat) |