Saint-Germain-des-Prés és a – Kaleidoszkóp

Ahol lakom, az utcám végében áll az Eiffel-torony. Hogy milyen messze? – nagyon nehéz volt megmondani, mert az ilyen óriások alaposan összezavarják a természetes távolságokat. Egy biztos: Märklin-szerkezetével a torony napok óta ott kínálkozott a „közelemben” anélkül, hogy ügyet vetettem volna rá. Nem érdekelt. Csúnya volt, és sivár.

Egy óvatlan pillanatban mégis magához vonzott. Gondoltam, rövidítek, s átvágok néhány keresztutcán. De a torony hirtelen eltűnt előlem. Lehetetlen, az előbb még itt volt; a következő utcában okvetlenül meg kell találnom a tetők fölött, az égbolton! De nem. Az utca széles, s az Eiffel még nincs sehol. A közelemben két figyelmetlen rendőr lődörög. Zavarban vagyok. Elvesztettem az Eiffel-tornyot.

Félórás, most már zavart és kapkodó szaladgálás után végre mégis megvan! Ötször vesztettem el, s találtam meg közben. Nem véletlen, hogy már első pillantásra sem tetszett. Cipőm poros, fáradt vagyok. Az Eiffel egy olyan üres Märklin-játék, mit nem szedhetnek szét a gyerekek. Még alkonyatkor a legszebb, amikor tetejében reflektorok forognak a halványzöld selyempapír égen.

 

*

 

Vacsora egy kínai vendéglőben. Weöres Sándor százalékot kaphatna a kínai vendéglősöktől, olyan lelkes propagátora konyhájuknak. A franciák többnyire ott is vörösbort isznak, de mi zöld mentateát kérünk, előírásosan, beavatottan.

Nekem a zöld tea ízlett a legjobban, s a fő fogás, az ananászos kacsa a legkevésbé. A befőtt, a rózsaszínű, illatos hagyma meg egyenesen émelyített. Igaz, meleg is van, a kabátomat is le kell vetnem. Áll a levegő a színesre lakkozott, függönyökkel, szőnyegekkel tompított szobácskában, s a lampionok fényében észrevétlenül elfárad az ember pillantása.

Másnap hazai kolbásszal és szalonnával gyógyítgatom magamat.

 

*

 

Vasárnap reggeli szentmise a Saint-German-des-Prés-ben. Ez a templom Párizs legrégibb temploma, s bár szinte tökéletesen belepték a gót és klasszikus elemek, szellemében mégis román kori maradt.

A főoltárt kihozták a szentélyből, s a pap a kereszthajó magasságában, a hívekkel szemközt állva mondja a miséjét. A figyelem fókuszába ezzel valóban az oltár nyílt asztala került, a szertartásba burkolt dráma. A közvetlenséget fokozza, hogy a miséző szavait, leghalkabb suttogását is mikrofonok továbbítják a templom minden sarkába. A hívők részvételét ez oly intimmé és intenzívvé teszi, amilyen intim és intenzív utoljára az őskeresztények korában lehetett. Egy szó, egy mozdulat nem vész el, s az ősi szertartás a pillanat frissességével elevenedik meg előttünk.

A hívek az oltárt körülállják, ellepve a templom szentélyrészét és hajóját. Külön szépsége a szertartásnak az áldozás. A ministránsok leveszik az oltár két szélső gyertyáját, lejönnek vele a templom közepéig, s onnan „kísérik fel” az oltárhoz az áldozókat.

Meglepően sokan áldoznak, s a legkülönbözőbb korúak. A nők fején fekete fátyol van. Feledhetetlen emlékem marad egy fiatal néger nő áhítatosan térdeplő alakja, s áhítatos visszatérése az oltártól. Ezen a szentmisén jótékony elevenséggel élhettem át a keresztény realizmus és misztika fokozódó aktualitását, érvényességét.

Kint az utcán megcsap az élet. A túlsó sarkon áll a híres és hírhedt Flore kávéház. Sartre volt törzshelye, ma a „vulgáregzisztencialisták” tanyája. Habzik az élet a Saint-Germain-en – de a „dolgok szívéhez” a miséző pap suttogása volt igazán közel. Ott a szertartás csöndjében valóban törődtek velünk, oly igényeinkkel, mit magunktól mi, emberek, úgy látszik, nem bírunk kielégíteni.

 

*

 

A francia költők vonzalma a magyar költők iránt a valódi fölfedezés erejével hat. A Kaleidoszkóp (kis színház a latin negyedben) zsúfolásig megtelik hallgatókkal, s a közönség fele kiszorul az udvarra, be kell ereszteni a kulisszák közé. A hangulat közvetlen és testvéries. Jean Follain elnököl, Rousselot mondja az ismertető szöveget, Pierre Emmanuellel Weöres Sándor és én a földön ülünk törökülésben. (Emmanuel különben épp ma kapta meg a francia akadémia nagydíját!) Színészek és költők sorra olvassák fel a verseket: Adyt, József Attilát, Babitsot, Kosztolányit, Radnótit – franciául. Guillevic például oly bensőséges átéléssel szavalja Juhász Gyulát, mintha pillanatra maga az elhagyott költő jelent volna meg közöttünk. Weöres Sándor magyarul is elmondja Valse triste című versét a francia tolmácsolás után. Számomra különös élmény, amikor Emmanuel elszavalja leghosszabb versemet, az Apokrif-ot, megszállottságig hiteles átéléssel. Weöres Sándorral közösen segítjük vissza törökülésbe. A fesztelen és mégis fegyelmezett este Kormos István és Rákos Sándor egy-egy versével zárul.

Mozgalmas szép este volt. Ékes bizonyítéka a magyar költészet franciaországi sikerének, miben döntő szerepet játszott Gara Lászlónak – a magyar lírai antológia szerkesztőjének – odaadó munkája.

Mikor előadás után a színház kapujában órámra nézek, megdöbbenve látom, hogy negyed tizenkettő van. Hihetetlen! Az est, úgy látszik, valóban jól sikerült.

 

Jegyzet