Tiktak a semmiben

Amíg az utolsó vendég elmegy – ez a film címe.

Színhelye egy londoni vendéglő konyhája. Szereplők: Európa legkülönbözőbb országaiból verbuvált szakácsnép (olasz, görög, német, zsidó – s mutatóban egy-két angol is) meg egy sereg pincérlány, akik örökösen ki-be futkároznak a vendéglőbe vezető csapóajtón. (A vendéglőt különben sose látjuk, s az ajtók is, mint jól záró szelepek, nem szellőztetik e konyhavilágot.)

A nyers valóságot igyekszik meglesni író és rendező egy konyha lombikjába zárva. Jellemző, hogy más színhelyet nem is látunk a vásznon, leszámítva egy-két jelentéktelen utcafotót. A rendező nemcsak szereplőit, nézőit is bezárja a forró gőzbe, hogy közösen éljük át a „hősök” nemcsak belső, de még inkább fizikai megpróbáltatásait.

A film módszere lényegében a naturalizmusé, mit joggal nevezhetnénk biológiai naturalizmusnak is. Valódi dráma ezen a szinten nem alakulhat ki, de annál inkább kedvező a kirobbanó indulatoknak, katasztrófáknak. Mert nincs itt senki, ki megindulna saját csillaga után, hogy próbára tegye sorsát és önmagát; mert itt mindenki fogoly, kinek a külvilágról, azaz a világról egyre homályosabb elképzelései maradnak. Csapda ez a konyha és nem munkahely. Munkásai meg szakácsoknak öltöztetett fegyencek.

Pedig nem is olyan rossz hely e londoni konyha: lehet itt enni és keresni. Csak gondolkodni nem szabad. Az összkomfort kispolgári nyomora izgatta a szerzőket. Igen, butító ez a nyomor, mely az álmodozás foszlányait se tűri meg. Végeredményben vegetatív lénnyé redukálja az embert, ki már nem is sokban különbözik a rábízott árutól: az engedelmesen konyhakés alá kerülő birkától…

A chefnek, a főnöknek tulajdonképp már csak ellenőrző szerep jut, a többit maga a pénz, a gépezet végzi el. A könyörtelen berendezésen ő már csak puszta számolószerkezet. Áldozat ő maga is, legfeljebb visszataszító áldozat.

Viszont: az embert, az emberit sose lehet tökéletesen kiküszöbölni. S ha nem számolunk a maga teljességében vele, eltorzultan fog szembeszállni velünk. Mert bárki egyedül a teljes emberre számíthat, a megcsonkítottra sosem.

Hogy honnét indul el aztán a robbanás a tökéletes „rendben”? Akárhonnét elindulhat. Ezt érzékelteti a film mesteri megelevenítő erővel.

Péterben, a német szakácsban egy pillanat elég, egy szerelmi huzavona holtpontja – hogy robbanást idézzen elő. Az ember, a teljes ember, végtelenül rugalmas organizmus, mely hihetetlen zavarokat leküzd… A gép azonban, minél tökéletesebb, annál kisebb zavar végezhet vele. A gondolattalanságra ítélt ember ítélete: ez a film valóban feledhetetlen summája, zárójelenete.

A megsértett Péter ölni tudna, ahogy ellepi agyát a föltörő indulat, majd vak váltással – maga se tudja, milyen pontosan – a konyhát zúzza szét őrületében, s végül tulajdon két ártatlan keze fejét.

Az utolsó kép: rendezői remeklés. Péter félájultan a konyha közepén: ártatlan hóhér és leölt bárány egyszerre. „Miért? Miért!” – szava sincs az őrjöngő gazda kérdéseire, ahogy egy döglött gép se felel a „jelzőberendezés” szirénahangjára.

Volt pénze, munkája, volt mit ennie, üvölti a főnök, mi kell még egy embernek? Mi kell még?

A kiürült, kihalt konyhában e kérdés már a rabtartó szánalmas tragédiája, ki az emberben elfelejtette az embert, csak a gépezetre ügyelt. Kiáltásait törött tányérok és üres falak hallgatják. Ő már valóban nem egyéb, mint hasznavehetetlen szerkezet. Tiktak a semmiben.

 

Jegyzet