A többi már Istené

Küszöbön élünk, korfordulón, az idők sürgetését érezzük mindannyian. Mintha egy új Noé bárkáján kellene átmentenünk múltunk legjavát, egy olyan Noé-bárkán, melyen csak a legtisztább és legigazabb törekvések kaphatnak helyet. Semmi hazugság, semmi megkövesült előítélet.

A világnak, s előbb-utóbb az egész világnak tudomásul kell ezt vennie, ha életben kíván maradni. „Az érdekek közelednek egymáshoz” – mondotta valaki, s ez igaz is, de vajon miért? Mert a világban – minden esetleges negatív részjelenség ellenére – egyre szembetűnőbb a tisztázás és tisztulás jelentkezése.

Hogy sikerül-e majd e nagyszerű törekvés? Bízzunk benne. A reménység és bizalom a keresztény ember legkorszerűbb erénye a mai „biztató válságban”.

Ne válasszuk hát a taktikát, válasszuk inkább a keresztény stratégiát. Mindjárt megmondom, mire gondolok. A taktika: a belátható jövő. A stratégia: a jelen és a beláthatatlan jövő. A keresztény embernek ez a terepe, cselekvésének, hitének ez a valódi tere és ideje.

A kereszténység, az Evangélium: a jelen utópiája. Az igazi keresztény: a jelen látnoka. „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”. A Miatyánknak ez a nyomatékos jelene, ez az evangéliumi praesens imperfectum, ez a jézusi, hasonlíthatatlan jelen idő, ez a mi igazi jövőnk, örökkévaló békénk és boldogságunk.

Ennek az evangéliumi jelen időnek közérzeti megfelelője a derű. Persze, ez sokszor nehéz. De mértéknek, s méghozzá valódi, felső mértéknek: legsötétebb óráinkban is el kell fogadnunk.

Hogy gyakorlatban mindez mit jelent? A konkrétumok, a konkrét feladatok szeretetét, a szeretet realizmusát. Érdekes efelől megnéznünk a XIX. századi európai irodalmi realizmus pályafutását. A franciáknál például ezt a realizmust már a kezdődő nihilizmus éjszakája vibrálja körül. Oroszországban viszont, ahol ez a realizmus a dolgoknak lényegesen konkrétabb megfogalmazásában jelentkezik, azzal az egyszerűséggel, ahogy csak a szeretet tudja értékelni az életet, s bírni a földet, ezzel a konkrétsággal a realitások atmoszférája is lényegesen kozmikusabb, s nemegyszer – mint például Dosztojevszkij regényeiben – metafizikusabb, evangéliumibb színezetet nyer.

A mában, konkrét feladataink közt kell hát minél derűsebben megtalálnunk helyünket és önmagunkat. Ez a mi örökre szóló „utópiánk” parancsa. Nem kell megriadnunk: a legcsodálatosabb „könyv” a kalauzunk. S a „könyvet” itt azért tettem idézőjelbe, mert az Evangélium több, mint könyv. Betűinél fontosabb a szelleme, s annál is több személyes forrósága, az az Isten-közel, amit a hozzá közeledő számára sugároz.

A keresztény modernség problémájára is egyedül belőle kaphatunk választ. Ahogy előre haladunk az emberi történelemben s személyes életünkben, oly mértékben kell elmélyednünk az Evangélium egyre megújuló szavaiban. A minőség, az elmélyülés a lélek igazi tempója, mellyel lépést tarthat (vagy ami ezzel egyet jelent), elébe vághat az idő sodrának.

Végezetül még csak egyet. Milyen a „modern” keresztény stílusa? Gondolom, e „formai” kérdés a lényegből következik, s azonos vele. Szemben a megalkuvással, zárkózottsággal és – harsánysággal, legyünk nyíltak, merészek és csendesek, ahogy a fák is érlelik gyümölcseiket. Mert egyedül gyümölcsünkről fognak megismerni minket. A többi már nem a mi feladatunk, és nem a mi gondunk. A többi már Istené.