Villon

A katolicizmus „formákban” hihetetlenül gazdag. Ugyanazon valláson belül a legkülönbözőbb emberi magatartások tükrözői, a tökéletes szemlélődéstől a robbanó tevékenységig: mintha nem is ugyanazt a vallást képviselnék, ahogy azt egy mai magyar író mondta.

Az egyház szigorú keretei közt a teremtés örökifjú szellője fújdogál. Ez a szellő igazában Jézussal érkezett a világba. A farizeusok szigorával szemben, amely a vallásban elsősorban a másik ember feletti ítélkezés jogát látja, Jézus megbocsátásra, feloldozásra fordítja a törvényt. A szigor: önmagunkkal szemben kötelező, a felebaráttal szemben váljék szeretetté, megbocsátássá. Ez az isteni, édes fordulat – kevesen látják – a szabadságnak micsoda tavaszi fuvalmát hozta meg számunkra; olvadás Isten és ember, ember és ember elhidegült viszonyában.

Ennek a „keresztény olvadásnak” volt szentje Assisi Szent Ferenc, de megvannak a maga kedves „fekete báránykái” is. A vámosok, a jobb lator, Mária Magdolna nem véletlenül kapnak olyan fontos szerepet Jézus körül az örökre szóló nagy drámában, az Evangélium tágas lapjain.

Hogy miért mondottam el mindezt? Egy nagy keresztény költő, François Villon halálának ötszázadik évfordulója alkalmából kívánkozott a tollam alá. Ő is egyike Jézus „fekete bárányainak”, kit még ma se mer egészen magáénak vallani számos keresztény. Nem értik: a híresen szabadszájú strófák árnyékában mit keres „Jézus herceg”, s mit a gyengéden szólongatott „Szent Szűz”? A középkorban is, gondolják, épp elég, hogy egymás mellett áll dóm és kocsma, de hogy ugyanannak az embernek a szívében!

Így a finnyás ízlésűek. Pedig az evangéliumi lecke olyan egyszerű. Kik ezek a vámosok? Nem mások ők, mint a farizeusok ellentétei. Ha a farizeusok festett koporsók, a vámosok épp fordítva: csak kívülről feketék, szívük éberen fülel a hívó jó szóra. Kivetettek, ez igaz, de épp ezért nincs okuk képmutatásra, szabadok és nyitottak. S nyitottságuk és szabadságuk az, amit Jézus megszentel, s azontúl a keresztény ember külön típusát jelentik, egészen különleges szerepet játszva az üdvösség drámájában.

Szent Ferenctől a jobb latorig óriási a skálája e szerepkörnek, amit – híven az ő bátorságukhoz – néha akár keresztény anarchizmusnak is nevezhetnénk, s egyiket-másikat a kereszténység, a szeretet anarchistáinak. Gyökerük olykor kevéske, de annál szebb a koronájuk, mit szeretetre szomjasan, mély bizalommal nyújtanak oda szélnek-égnek. S Jézus nem is szokott elfordulni tőlük: a jobb latort a kereszten, földi élete legdrámaibb magaslatán szólította magához.

Ezek is az ő bárányai. Szívük természetével különleges szerepet játszanak az egyházban: ők olvasztják meg újra és újra az eljegesítésre hajlamos betűket. Nem hiába hát, hogy Jézus szerette és fáradhatatlanul hívta őket, megbocsátóan újra és újra, hívta őket és számított rájuk. Közülük a legemberibbek egyike volt: François Villon.