Vereség

Az osztályban a legvéznábbak közé tartozott. Nem volt pártja, nem volt tekintélye, nem volt egyetlen barátja sem. De ez a társtalanság idáig még sohasem kínozta. Észre sem vette, hogy egyedül van a többiek között. Szívében még önzetlen volt a figyelem, az álmélkodás és az ábránd. Ezt szerette a legjobban: keresztbe font karokkal álmodozni a padban, kibámulni az ablakon, önfeledten, anélkül hogy tudott volna róla, hogy ő most álmodozik éppen.

S mivel nem figyelte magát, a többiek se vették őt észre. Különc lehetett anélkül, hogy kötekedtek volna vele.

Álomban élt, amiből mégis egyszer föl kellett ébrednie. Tornaórán történt, kint az iskolaudvaron. Magasugrást gyakoroltak aznap: mindenkinek egyenként kellett átugrania a keresztbe tett lécet. Futva megindult ő is, ahogy a többiektől látta, de már feleúton belezavarodott. Olyan hihetetlen volt, amit csinált. Lábait valami különös vihar sodorta egybe, hogy majdnem fölbukott a salakos udvaron. Aztán mégis valahogy odakerült a léc elé, pillanatra egész teste szégyenteljes görcsbe rándult, s ütés érte a homlokát. Következő pillanatban szeme-szája tele lett homokkal, s nagyon messziről a fiúk nevetését hallotta – a többiek irgalmatlan nevetését, amihez hasonlót idáig még sose hallott.

Föltápászkodott, s pillanatra megállt a homokban. A szégyennél, a keserűségnél csak ámulata volt nagyobb. Talán ezért is nem sírta el magát. E pillanatban egészen egyedül volt a világon, és még csak nem is hasonlított senki másra. Egyenként és egyszerre érezte minden egyes tagját, s szégyenében szerette volna elrejteni őket, elásni, mint a kutya a csontot, letagadni, hogy az övéi.

Ettől kezdve „megszületett” az osztályban, nem lehetett többé észrevétlenül élnie, büntetlenül ábrándoznia.

– Na, te aztán szépen leszerepeltél! – valaki meglökte a vállával a vállát, s a kis Horváth szeplős arca vigyorgott az arcába, iszonyatos közelről, gonosz premier plánban.

Az ellenállás lassan és szelíden született meg benne. Nyáron, a fűben ülve, mikor már hosszú ideje a két almafát bámulta éppen. Félig még figyelmetlenül ágat keresett, valami könnyű lécet a kamra mellől, s keresztbe csúsztatta a két fiatal fa hajlékony koronája közé. Ekkor megdobbant szíve: mi lenne, ha őszre mindenkit fölülmúlna az ugrópályán?

Alacsonyan, egészen alacsonyan kezdte, mintegy hitetlenkedve maga is a próba komolyságában, de az első kis sikerek szárnyakat adtak neki. Elszorult a torka, megérezte, hogy többé nem lehet visszafordulnia.

Ettől kezdve úgy gyakorolt, mint egy olimpikon: szívósan, szinte tudományos pontossággal, akár egy japán. Reggel korán kelt, tornázott, este korán feküdt, ahogy ezt sportemberektől hallotta.

Gyönyörű volt, s napról napra gyönyörűbb e lázas készülődés. Idáig sose tudta, milyen páratlanul szépek a nyári hajnalok, a nyári kert. A világ teljes volt, csudálatosan egy darab, s mégis minden kis részletét mintha külön-külön megrajzolták volna. A színek mélyen ragyogtak az árnyékok forrásában, üde patakjaiban. S attól csak még szebb lett minden, hogy neki komoly, igen, életre-halálra szóló feladata volt, e testvérien biztató ébredezésben.

Az egy méter húszat – az osztályrekordot! – három héttel a szünidő vége előtt vitte át először. Aztán másodszor is, harmadszor is, s egy hét múlva már az egy méter harminc is sikerült egyszer. Győzött. Győzelem! Lekuporodott az almafa alá, boldogan és megilletődötten, s csak a csodálkozás mentette meg most másodszor is a sírástól.

Alig várta az első atlétikaórát. Aztán az is elérkezett, s elérkezett a pillanat is, amikor az ő ugrására került a sor. A léc egy méteren állt, senki se csodálkozott, amikor könnyedén átvitte.

A nagy pillanat, az elégtétel perce még váratott magára, de annál nagyobb csodálkozást keltett. A léc már egy méter húsz centin állott, amikor kiderült, hogy már csak ketten bírják. Ő, és az osztályrekorder, kis Horváth.

Kis Horváth ugrott először – és átvitte. Még látta szeplős arcát, ahogy visszajött a léc mellől és megállt mellette. Most ő következik. A két hónapos készülődés minden izgalma egyszerre támadt a szívének. Torka elszorult, fejében könnyű szédülés támadt. Egyedül volt, egészen egyedül a világon. Úgy érezte, nem bír megmozdulni sem. Mintha nem is ő iramodott volna szemközt a lécnek.

Mikor a homokban feküdt, arca tele lett könnyel. A levert léc ott hevert mellette, súlyosan, mozdulatlanul. Vereség, rettenetes vereség érzése súlyosodott rá. Ilyen égető lázat nem ismert idáig; nem is értette, hogy fér el benne ekkora forróság. Az órák értelmetlenül múltak, s kiégtek a szavak, arcok is körülötte, mint aszály sújtotta kertben a növény.

Hová jut estére ebben a sivatagban? Milyen álom vár rá ebben a napszúrásos szédülésben?

Észre se vette, hogy hazaért, hogy otthon szólnak hozzá. Alig jött a szájára válasz, s azt a kevés beszédet is mérhetetlenül soknak, kínzónak találta.

Hányódott álmatlanul a forró párnán, mint egy hajótörött a tutajon, a gyulladt, száraz egyenlítői nap alatt.

– Istenem, Istenem, mi történt velem? – a levert lécre akkor nem is gondolt már, de mint akit baleset ért, az éber fájdalom csak nem akart távozni belőle.

– Vereség – suttogta maga elé a sötétbe. – Vereség! – s akkor érzett először egy kevéske föloldást. Pillanatra talán el is aludt, s mikor fölébredt, tudta, itt kell folytatnia, nyomon van.

– Ha sikerül – tűnődött magában –, ha sikerül, talán rossz is lett volna. Én lettem volna a kis Horváth. – Erre a gondolatra – aznap először – el kellett mosolyodnia. Milyen képtelen gondolat: ő és a kis Horváth! Mert a próbák a kertben, igen, azok nagyon szépek voltak, s ezt nem veheti el senki tőle – de…

S itt hirtelen meglepő ötlete támadt. Ismét pontosan maga elé képzelte, ahogy leveri a lécet, s fekszik a homokban. Idáig a valóság. S most képzeletben folytatta: mosolyogva föláll a földről, odamegy a kis Horváthoz, kezet ráz vele s csak ennyit mond: – Győztél. Elfogadom a vereséget.

Sajnos, nem így történt, de talán az is számít, ha most itt a sötétben? Lehunyta a szemét, s a hősök komolyságával megismételte a mondatot:

– Elfogadom a vereséget.

Ekkor indultak meg arcán másodszorra is a könnyek. De ez a sírás csodálatosan könnyű volt, mintha nem is ő sírt volna. Valami nagyon mély békét érzett magában, az alvó szobában, az éjszakában, egészen a csillagokig, s azokon is túl, aztán elnyomta az egyenletes álom