„Malachiás csodája”

Páter Malachiás a nagyváros éjszakájában térden állva imádkozik, és Isten meghallgatja imáját. A templomuk közelében álló éjjeli mulató eltűnik helyéből, mintha atombomba ragadta volna ki tövestül. Pedig csak angyalok lopták el, s rakták át egy magányos szigetre, ahol remélhetőleg nem ronthatja tovább az erkölcsöket.

A csoda tehát megtörtént, s most következik az emberek közötti története.

Persze ez a csoda eleve nem csoda; a mesebeli kívánság édestestvére, amit aztán a mese végére maga a hős könyörög vissza: hogy bárcsak meg se történt volna! Malachiás csodája se kíván csoda lenni hát, s vehetjük úgy is, hogy a frivol hang tulajdonképp a rendező tapintata a valódi csodával szemben. Persze, egészen azért ez se igaz. Mert a könnyű fajsúlyú „csoda” körül a riporteri szellemesség félreérthetetlen éllel villant fel néhány „karakterisztikus” papfigurát, vagy inkább karikatúrát: egy túlbuzgó fiatal, egy anakronisztikusan kegyes, egy simára gyalult politikus s egy jéghideg bankárra emlékeztető pap alakjában. Mennyivel szebb volt a Csoda Milánóban édesen bús „csodája”, mely nem a riport, hanem a költészet felől igyekezett megközelíteni a csodák ábrázolhatatlan lényegét!

De ez a film elsősorban leleplezni kíván, igaz, hogy tulajdonképp nem is „Malachiás csodáját”, hanem az emberek reakcióit a csodára. S bár a csoda a film középpontja, ez esetben a körítés a lényeg – Malachiás „csodája” csak ürügy a társadalom feletti ítéletre.

A történetnek ez a régiója már sokkal jobb, sokkalta igényesebb. A „mennyei szenzáció” körül megjelennek a kis haszonlesők s a nagy szélhámosok. „A német dolce vita”, ahogy valaki szellemesen megjegyezte. A forgatagban a tolakvó kegyszerárusok bódéi még a legszerényebbek. A valódi cirkuszi zajt a rádió, a televízió, a sajtó csapja. De mindent felülmúl a sznobok, az újgazdagok, a sarlatánok áramlása a „csoda” körül, kik durva nihiljüket kívánják a hit ízével fűszerezni.

Az ötlet kitűnő üzletnek ígérkezik. A magányos szigetre áttelepített mulatót ismét megnyitják, sőt, valóságos bábeli táncpalotát építenek köréje, s kezdetét veszi a felső tízezer orgiája, melynek az esztelen kihívás szolgáltatja legfőbb mámorát. Malachiás most már visszacsinálná a csodát, mely az emberi romlottságot és hazugságot csak meghatványozza. A földre borulva könyörög, mint a mesebeli hős, kit tönkretett, hogy beteljesült kívánsága. S „az ég” meghallgatja kérését: az éjjeli mulató visszaköltözik eredeti helyére, a templom tövébe.

S persze, marad minden a régiben.

Sok szellemessége, sőt igazsága ellenére is a film mégse mond, nem mondhat ki semmi véglegeset. A szerző mindent és mindenkit leleplez ugyan, de érezzük, hogy maga is mezítelen. Egy újságíró-Anatole France, s itt az „újságíró” erős leértékelést jelent. Amennyiben megkönnyíti ez a tartás az „anyag” ötletes kezelését, olyan mértékben tesz lehetetlenné a szerző minden valódibb megoldást. Kétségtelenül nagyon ügyes és szellemes mű, de valahogy mégis könnyű fajsúlyú, mint magának Malachiásnak a „csodája”.

 

Jegyzet