A Szentírás margójára

A Szentírásban Jézus gyakori intése és kérése, legyünk olyanok, mint a gyermekek. Mit jelent ez?

Először is bizalmat. A felnőttség (s újabban a modern kor) kísértése, a világ képtelenségének érzése: a gyermek számára nem létezik. Nekünk nemegyszer kell elhessegetnünk azt a gondolatot, hogy a temérdek életellenes, lángoló nap és bolygó, tűzvészként forgó világegyetem lényegében riasztó, értelmetlen valami. De nem így a gyermek. Ő belenéz a világba, mint a napba (nyitott szemmel a közepébe), s nem vakul bele. Ő bízik benne. Nem ismeri, mégis elfogadja. Gyermeknek lenni annyi, mint bízni az életben.

Másodszor azt jelenti, hogy nyitottan kell élnünk. Nincs kitől és nincs miért félnünk. Rettenetes, hogy ezt gyermekkorunkban mindannyian tudjuk, s később szinte kivétel nélkül elfelejtjük. Pedig milyen árat fizetünk a lakatért, amellyel örök rabságra ítéljük magunkat! Felnőttségnek nevezzük a zárat, amellyel elzárjuk magunkat a világ, s a többi ember elől – s talán Isten elől is? Milyen leszűkülést jelent e felnőttség a gyermekkor tárva-nyitva álló világával szemben, mit átjár a mindenség huzata!

Az „evangéliumi gyermekség” a pillanat megszentelése, örökös jelen, mely földi előképe a mennyei örökkévalóságnak. A „felnőttek” általában lehetetlenül gazdálkodnak az idővel. Örökös várakozásban élnek, múlt és jövő szakadékában. Egyre várnak valamit (hol ezt, hol azt), mígnem elérkezik haláluk órája. Nem így a gyerekek. Ők egy szabad órába, egy délutánba, egyetlen percükbe is életük egészét ömlesztik bele, ahogy csak a nagyon gazdagok tudnak és mernek költekezni.

Az „evangéliumi gyermekség” önzetlenséget jelent. Egy gyermek „csupa fül és csupa szem”. Feltétel nélkül meri elveszíteni önmagát, ami a valódi birtoklás egyedüli formája. Egy gyermek mellett minden felnőtt görcsös és fukar szegény. Gyermekkorunkban minden a miénk, amit megpillantunk, s a felnőttség talán nem is más, mint a világ lassú és fokozatos elvesztése.

Az „evangéliumi gyermekség” tisztaságot követel. Isten e kérdésben nem ismer kivételt. Nem kell különös szem hozzá, hogy e törvény realitását fölismerjük. A cinikusnak nem marad semmije. Isten még a nagy bűnösöket sem fosztja meg a tisztaság időnkénti hatalmától, de a cinikus szíveknek semmit se hagy. A gyermekkor ezt a hiányt még hírből se ismeri.

De lehet-e felnőttként gyermeknek lennünk? Vissza lehet-e fordítanunk az idő kerekét? Nem természetellenes dolog ez?

Nyilvánvaló, hogy Jézus nem erre gondol. A gyermekség természetes, állapotbeli jó, felnőttként gyermeknek lenni viszont már természetfölötti erény. S ebben a formájában több is, mint „puszta gyermekség”. Lélekben kell azzá lennünk, vagyis természetfölötti szinten. Akinek ezt felnőttként sikerül elérnie (a szenteknek sikerült), kétszeresen, sokszorosan gyermek az! Nyitott, bizakodó és tiszta. S míg a gyermekkort kinőjük, e lelki gyermekséget halálig megőrizhetjük. A gyermekkor állapotunk, a „lelki gyermekség” tulajdonunk, örökre szóló birtokunk.