Az egyszerűek imája

Gyakran halljuk, hogy az olvasó egyszerű emberek kezébe való, azoknak az imádsága. Mintha az egyszerűség valami sajnálatos dolog lenne!

Pedig az igazság épp ennek a fordítottja. Épp ezért a legbonyolultabb intelligencia sem ér sokat, ha magjában nincs ott a lélek egyszerűsége, életadó ereje. Az egyszerűséget nemhogy ki kellene nőnünk; az egyszerűség kell hogy életünk legbensőbb programja legyen. Érzékeny erény ez, mint a földben születő csíra. Aki nézegetni akarja, sőt mutogatni, termőföldjéből ássa ki, s elpusztítja.

Ennyit az egyszerűségről. De milyen lehet akkor az „egyszerűek imádsága”? Valóban egyszerű, de egyszerűségében – s épp abban – mélységesen gazdag.

Van benne valami monotónia, ez igaz, de milyen? Szemeivel sok mindent példáz. Példázza a pillanatok, az órák, az esztendők, az idő múlását, s „bilincsével” az esztendők körforgását is. Testvérien együtt lüktet a mi időnkkel, hűségesen, ahogy nem véletlen, hogy a hűségesek szeretik talán legjobban. „Monotóniája” a szív „monotóniája”, s a költészet ritmusával rokon. Mégis a hétköznapok megszentelésére nincs alkalmasabb imádság nálánál, hiszen épp arra való, hogy szinte mindig mondhassuk. Megtestesítője az „imádkozzál és dolgozzál”, sőt az „imádkozva élj” parancsának. Aki szereti, annak számára „monotóniája” üdítőbb a legtermékenyítőbb csendes esőnél.

De az olvasó megfelel az élet másik bensőséges titkának, törvényének is, hogy az egyszeri sokasodni kíván. Elég a természetre gondolnunk, s beljebb egy lépéssel: a szeretet pazarlására.

S ha mindezt elfogadtuk és megszerettük benne, akkor megajándékoz tulajdonképpeni tartalmával, mely mintegy az emberibe ágyazva közvetíti az istenit: az imádság szintjén azt a drámát, mely a misztérium valóságszintjén a szentmisében játszódik le (napról napra, óráról órára a földi esztendők körforgásában).

 

*

 

Panaszaink árulnak el minket. Az életre főként két panaszunk van. Egyrészt, hogy unalmas, másrészt hogy nemegyszer elviselhetetlenül hányatott és tragikus. Nos, ha szabad ezt mondanunk, az olvasó egyszerre megszentelője az „unalomnak” és a „tragédiának”. Megvan a lét harmóniájába, csendjébe beavató ereje, mely átszőheti legszürkébb perceinket is, de működhet fordítva is, mint a sebre rakott borogatás. Tragikus titkaival viszont épp hétköznapjaink fenyegető közönyéből kíván fölrázni, vagy épp fordítva: életünk drámájában a legnagyobb drámát közvetítve felénk, siet segítségünkre a hit, a remény és a szeretet erejével.

Bizony, nem egyszer feledkezünk meg róla, és sajnos, nem egyszer veszítjük el életünk során. Pedig az „egyszerű szívek” szakadatlanul mondják ezt az „egyszerű imádságot”.