Fiatalok ’962

Az ember korán megérzi sorsát. Ha visszatekintek ifjúságomra, én a magányt kora gyermekségem óta gyakoroltam. Talán még nem tudtam, mire, de már fölkészültem rá. „Tréningben voltam”, akár egy kis japán.

A gimnáziumban s később az egyetemen aztán elszigeteltségem mind határozottabbá vált. Generációm afféle mimikri-nemzedék volt; minden igyekezetével a nagyokhoz kívánt hasonlítani, mindenben őket követte. Igyekeztek úgy viselkedni, úgy érezni, úgy öltözködni, úgy mosolyogni, akár a felnőttek. Az epigonok ügyetlen-ügyességével ez, sajnos, sikerült is nekik. Mit kereshettem volna közöttük?

Aztán jött a háború, s utána néhány zavaros, majd néhány válságos esztendő. Mikor ismét szétnézhettem, a lélegzetem elállt. Fölnőtt egy új, vadonatúj nemzedék, s vele tökéletesen megváltozott a környező világ. Úgy lepték el e fiatalok a földet, ahogy a tenger születik. Csak akkor eszméltünk rá, hogy itt vannak, amikor hullámaikkal már a partokat mosták. Minket, régi kontinenst.

Elámultam. Egyszerre észrevettem, hogy magányom megszűnt, nem érvényes többé. Ifjúságomban a művészféle menthetetlenül különccé lett a „többiek” között, s most, ezekkel a vadonatúj fiatalokkal mintha tulajdon testvéreim jöttek volna el értem. Kik ezek? És honnan jönnek? És merre tartanak?

E kérdésekre ma még korai lenne válaszolni. De talán az is épp elég, ha megkísérlem jellemezni, leírni őket, mint valami új természeti tüneményt.

Érzékenyek ezek a fiatalok, és tehetségesek. Olyan közös tulajdonságokkal rendelkeznek, amilyenekkel azelőtt csak a kiváltságos egyesek. „Minőségi” nemzedék. Tömegében, átlagában az. Számtalanszor tapasztaltam, hogy közülük, ami a fogékonyságot illeti, az „utolsók” is „elsők” lehettek volna egy előző generációban. Nem ritka jelenség, hogy a legtájékozatlanabb is biztonsággal kiismeri magát egy modern tárlaton, ahol sokszor a „szakmabeli” is csak tétován nyilatkozgat. A művészetekben szinte nincs számukra zárt ajtó, még a falakon is áthatolnak. Az a szakadék, mely a modern művészetet Baudelaire óta elválasztja korától, e nemzedék jöttével nincs többé. Amióta itt vannak közöttünk, hihetetlen mértékben megnőtt és kifinomodott a világ. Új és fokozott érzékenység burkolja be a földet.

Szabad és szuverén nemzedék. Igazság dolgában mintha mindegyikükben egy József Attila lelke lakoznék. A filmsztároknál többre becsülik a fűszálat, és előbb is veszik észre. Hihetetlen hajlamuk van arra, hogy fölfedezzék az egyszerit, s csak nekik szólót. Hogy lehajoljanak valami kicsiségért, amely egyedül az övék.

„Ez igaz.” „Ez nem igaz.” Ítéleteik pontosak, igazak és kérlelhetetlenek. Valaki tréfásan azt mondotta egyszer, nem szeretné, ha a végítéleten húszéves angyalok ítélkeznének fölötte. Nos, ezek a húszéves angyalok itt élnek közöttünk. S bár figyelmük kérlelhetetlen, ők maguk mégsem azok. Nem ítélkeznek, csak mindent tudnak és számon tartanak rólunk. Elbizakodott művészek jól tennék, ha időnként elmennének közéjük, és meghallgatnák őket.

Közvetlenek és természetesek. A „kollektív” és az „individuális” szavaknak számukra külön-külön már nincs jelentése. Született társas lények anélkül, hogy egyéniségükből bármit is föladnának. Ha együtt vannak is, az sose nyáj, hanem inkább minta, motívum, szabad variáns. (A születő világ egy dallama?)

Érkezésükkel csomó „számításunk” dőlt halomra. Így például az a hiedelem, hogy a technika falanszterré változtatja a világot, hogy a sofőr a jövő típusa… Egyik jóslat se vált be. A technika első, barbár korszaka után – mely valóban a falanszter egyhangúságával fenyegetett –, napjainkban, felülmúlva önmagát, tökéletesen más képet mutat. Első szakaszában egybezsúfoltan, hatalmas metropolisokba tömörített mindent, de ma már, a maga eredeti helyén hagyva foglalja egybe légies tenyerében a világot. S ez az új, egyszerre intim és tág világ a mai tizennyolc-húsz évesekre vár, általuk fog megvalósulni. Őket szemelte ki az idő a nagy pillanatra, amikor az emberiség először fedezi majd föl önmagát mint szerves és egyetemes egészet.

S halomra dőlt a másik jóslat is, hogy a jövő nemzedéke a specialisták kora lesz. A mai fiatalok nem ismerik a „szakmai elkülönülést”. Egymás közt semmi különbséget nem tesznek. Ebben a nemzedékben a költő nem elszigetelt, rezervátumi lény többé, érthetetlen idegen, kitől félre kell húzódni. Olvasója éppúgy lehet bölcsészlány, mint rúdugróbajnok. Ha mégis elkülönül, különcködése patologikus, sértettséget és féltehetséget takar. A „megkülönböztető szokások” ma már a dilettánsok és csak pszichopaták reflexe. Művésznek a mai fiataloktól nincs mit félnie. Nem fogják megzavarni csöndjét, nyugodtan közeledhet feléjük, az azonosság természetes nyugalmával. Hiszen a művészféle születésétől fogva nem is egyéb, mint a legtermészetesebb ember. Nem ő kezdte az elzárkózást, és mindig is szenvedett tőle, irgalmatlanul szenvedett. Amit a mai fiatalság a művésztől megkíván, a legideálisabb követelmény. S ez a következő: a művész művészetében legyen maximalista, ahogy az úszólány és a matematikus is az, de tartásában legyen szerény és nyitott. Ami engem illet: felszabadultan az ő közelükben lélegeztem föl életemben először.

S még valamit nem szabad elfelejtenünk. Azt, hogy ez a nemzedék mégiscsak háborús, vagy közvetlenül háború utáni nemzedék. Igaz, a romokon át közelítő hajnal a legszellősebb, de a legjózanabb is; „szentjózan”, ahogy a vizet Hölderlin nevezte. Ami velünk történt: az az ő emlékezetük és tapasztalatuk. A háború pusztítása az ő idegeikben vált realitássá, személytelen és mégis formaadó emlékezetté. Innét rajtuk a mély árnyékok és gyakran döbbenetes megértésük mindenfajta elesettség iránt. Realisták. Magát ámítja, aki azt hiszi, hogy bármiben is meg lehet téveszteni őket.

De megvallom, hogy aggódom is értük. Úgy aggódom, ahogy idáig csak egy-egy tehetséges egyesért. Mert a tehetség nagyszerű, de veszélyes nyersanyag, kétértelmű adomány. Ismerem képességeiket, de nem ismerhetem szívósságukat. Vajon tudják és hiszik-e, hogy aki remekel, annak a „zsákot is meg kell emelnie”? Hogy remeklés nincs e nélkül? Hogy a nagy feladaton belül nincs kicsinyes munka, miként az energiák a mikrokozmoszt éppúgy belakják, mint a makrokozmoszt, sőt: a legkisebb részek szállásai arányosan a legnagyobb erőknek, hogy már milliárd voltokkal se lehet szétverni őket? És vajon tudják-e, hogy épp a semmiségekben, az ízlésen és az ötleten túl kezdődik az igazi kreatív munka, ahogy a magasugró számára is a két méteren felüli centiméterekkel az igazi siker és akadály?

Vajon nem fognak elcsüggedni, feleúton megállni? Teljesítik kivételes feladatukat, melyre közénk születtek?

Tudjuk, a képesség sokszor teher is, máskor meg elernyeszt; s azt is, hogy nem mindig a legnagyobb tehetségekből lettek a legnagyobb alkotók. Az alkotás még a tehetség természeténél is titokzatosabb eredők gyümölcse. E tehetséges nemzedéknek is, ha nem nyeri meg a „mindent”, egykönnyen a „semmi” lesz osztályrésze. Nem lehet eléggé szeretni és félteni őket!

S ha igaz volt hasonlatom, hogy úgy jelentek meg láthatárunkon, mint egy születő tenger a régi kontinens partjain, úgy én parti lakos kívánok lenni ezentúl. Hozzájuk húzok. Elnézem hullámaikat, s próbálom megnevezni őket. Vajon ők is látnak engem? Hívom őket!

 

Jegyzet