Iszákosok utcájaHa képeiben vizsgáztatjuk az Iszákosok utcája című dokumentatív jellegű filmet, megrázó, kitűnő alkotás. Figyelme a szenvedély legrejtettebb, legfinomabb képeit, folyamatait fürkészi, követi óvatosan, a tárgyilagosság megrendültségével és irgalmasságával. Mert ezeket a „realitásokat” már csak valóban a valódi ihlet bírja elviselni, mely hasonlatos az angyalok szeméhez. A jó művész a legjobb diagnoszta. Ez az erkölcse: szívében minél könyörületesebb, annál könyörtelenebb a figyelme. Nem áll meg félúton, az első komplettnek tűnő felismerésnél. Hátha az igazság ezen is túl van? Ahogy a züllés, az iszákosság tébolyát ez a film ábrázolja, az elsősorban könyörtelen figyelmével imponál. Vád a társadalmi nyomások züllesztő bűneivel szemben. De azon túl? Betegek volnának ezek a szétrongyolt figurák? És azon túl? A film elmerészkedik addig a pontig, ahol már nem tud felelni, csak feledhetetlen erejű képekben. Az iszákosok „örök éjszakájának” mélyén fölmutat egy arcot, mely szinte nyájas, mégis jéghideg. Ő az, akinek ez az éjszaka pillanatra se okoz gondot, föl se merül benne a szabadulás vagy maradás kérdése. Helyben van itt, a részeg illúziók őrületében, züllöttségében is „tisztes ősz fejjel”, feneketlen kis poklában is pedánsan. Egyszóval: ez a végső pont, amit a kereszténység a misztika nyelvén a „bűnben való megrögzöttségnek” nevez. A bűn földi jelenlétének. Mert igaz, hogy nyomor és lelki zavar szüli az iszákosságot, de fordítva is igaz, az iszákosság nyomort és őrületet teremt. A társadalom bűne és az iszákosság bűne közt jár hát ide-oda a kamera lencséje, a könyörület tárgyilagosságával. S ez az ide-oda tétovasága épp nem bizonytalanság, hanem erő jele. Igaz, nem ad egyértelmű választ, egyértelmű receptet. Hiszen lehet, hogy a baj gyökere mélyebb. Lehet, hogy az iszákosság csak a bűn egyik megjelenési formája a züllöttség különböző tébolyai közül; az öngyilkosság egyik változata. Az „éjszaka mélyén” bemutatott rendíthetetlen figura legalábbis valami ilyesmit példáz. Más számára még a menekülést is kívánja – anélkül azonban, hogy önmaga menekülésének, kiválásának csak a gondolata is megérintené. Ő itthon van a züllés mozdulatlan tengelyében, s a kamera is némán és tehetetlenül fordul el tőle, miként a misztikusok fordulnak el a bűn mezítelen látványától, s a megátalkodott bűnösöktől, kiket már csak az imádság szent merészségével és intimitásával lehet megközelíteni. Jótékonyság és kegyeskedés itt kevés. Valódi társadalmi reformokra, valódi irgalmasságra, és mélységes imádságra van szükség.
(Új Ember, 1962. augusztus 5.) |