Jegyzetlap az alázatosságról

Az alázat az igazi tudás és az igazi megismerés kapuja. Minden nagy tett, minden valódi erkölcsi és szellemi erőfeszítés előfeltétele. Már a dolgok természetéből fakad, hogy aki feladatában elmélyül – „megfeledkezik önmagáról”. A hiúság, az önzés, az érdek nemcsak erkölcsi rossz, de szellemi akadály is, s nem egy kitűnő alkotást fosztott meg attól hiú tökélye, hogy valóban közkincs, halhatatlan alkotás legyen.

A nyelv kollektív, ősi bölcsességével (s szinte minden nép nyelve) tud erről. A magyar például így mondja: „eszembe jutott”. Nem „kitaláltam”, mert ez kevesebb. „Hirtelen eszembe jutott”: az igazi felismerések kivétel nélkül így születnek. Nyelvünkben rejlő ősi tudásunk arról tanúskodik, hogy bármi, amit alkotunk, lényegesen személytelenebb valami, mint azt hisszük. Sőt: igazi tudásunk ott kezdődik, azon a határon, ahol személyiségünk átér a személytelenbe.

A jó művészek mindig vallották, hogy az alkotás, az igazi kreáció mennyire egybeesik a véletlennel. Egyik kitűnő szobrászunk mesélte, hogy egyszer az út mellett heverő különös kődarabra talált. „Ez az én legjobb szobrom” – mondotta a felismerés ámulatában, amint a követ kezébe emelte. S meg is mutatta a szobrot, amin egyetlen karcolást se végzett. A kő nyers, természetes burka alatt csodálatosan törékeny madonna rejtezkedik, karján a gyermekkel. Utánozhatatlan csoda. Egyszerre nyers kő, csak kő – s tökéletes szobor. S kétségtelenül annak az alkotása, aki rátalált és felismerte. De az is igaz, aki felismerte, s volt bátorsága „magáénak” vallani, az a „saját” szobrairól meg azt tudja, hogy minél jobbak, annál kevésbé övéi. Alázat nélkül nincsen alkotó.

Ezt az igazságot legszebben talán T. S. Eliot fejti ki, mikor azt írja, hogy a nagy alkotók nem a nagy személyiségek, hanem a nagy médiumok. Azok, akik végképp nem emelnek falat maguk köré – maguk és a világ, maguk és áhítatos figyelmük, „odaadásuk” tárgya közé. Az egyéniség: személyiségünk adóállomása. Zavarja a tiszta vételt. Az alkotás tökéletes csendjéhez a legnagyobbak még személyiségüket is lebontották. Hisz épp ez a „megszűnés”, és csakis ez az egyedüli emberi nagyság!

Vagy gondoljunk bármelyik remekművű regényre. Szinte nyomon követhetjük a titokzatos folyamatot, lemérhetjük az utat, ameddig az író még csak azt közli velünk, amit tud. S később a csodálatos változást, amikor „megnyílik” a könyv, s beleárad a világ: amikor érezzük, hogy most már magát az írót is meglepi tulajdon munkája, s írása már sokkal inkább felismerés, mint közlés. Kegyelem, ingyen ajándék. A remekmű – bárkié is, bármennyire magán viseli szerzője kéznyomát – ettől remekmű, és egyedül ettől.

S ha ez így van a szellem területén, az erkölcs síkján fokozottan érvényes, s még fokozottabban a vallásos életben. A szentekről sokat írtak, de valójában igen keveset tudunk róluk. Alázatukban megközelíthetetlenek. Csak ábrázolni tudjuk őket, de nem tudjuk elemezni. Az író, aki mindenféle hősét át tudja élni, a szentet nem – ahhoz szentté kellene válnia. A szentséget nem lehet „átélni”, csak „megélni” lehet. Ha szent lennék, nem írnék többet – mondja Graham Greene, megérezve, hogy a szentség az alázat, az önmagunkról való lemondás olyan küszöbét jelenti, olyan vadonatúj felismeréseket, miknek fényében mindenfajta közlés fontosságát veszti. De a küszöb, mi tőlük elválaszt, nem a tökéletesség, hanem az alázat. S alázatuk minőségi különbsége szerint: ha a költőkből Isten „szava szól”, a szentekben Isten él.

 

Jegyzet