A vágy villamosa

A megnőtt feladatok nyíltságra és nyitottságra kell hogy neveljenek. Nyíltnak és egyre nyíltabbnak kell lennünk vélekedéseinkben, s egyre nyitottabbnak a világ jelenségeinek megértésében és mérlegelésében. Ez a felnőttséget követelő szabály egyként érvényes a katolikus íróra, kritikusra s a katolikus olvasóra, színházlátogató közönségre. Csak így érthetjük meg, mi történik velünk és körülöttünk, s csak így képviselhetjük a világban hitünket.

Rövid beszámolóm elsősorban nem színházi kritika kíván lenni, inkább segítő kalauz egy mai katolikus néző számára, ki, mint én, megtekinti a Madách Színházban Tennessee Williams A vágy villamosa című drámáját. Ne döbbenjen meg. Ha nyitott szemmel és nyitott szívvel figyel, a hisztériás és barbár felszín alatt valami egészen mást fog találni.

A darab lényegében arról szól: mi lesz az emberből, ha a civilizáció rengeteg erdejében a vágyaival magára marad. A „puszta civilizáció” az ember új dzsungele. Az erősek kedves vagy félelmetes vadállatokká válnak benne, a gyengék viszont menthetetlenül lezüllenek a kegyetlen törvények súlya alatt. Csupa züllöttség és durvaság ez a darab, erőszak és csábítás, öncsalás és kíméletlenség – a felszínen. De figyeljünk csak jobban oda, hajoljunk csak a drámához közelebb.

A hétköznapi tragédia hősnője, az iszákos és már-már szexuálőrült Blanche ámokfutásában megérkezik húgához. Nyugalmat keres, valamiféle megállást, utolsó menedéket. Így kezdődik a történet, de ez a „kezdet” egyúttal a befejezés is. Blanche húgában és annak férjében már csak hóhérait találja meg: húga öntudatlanul, a férfi az erősebb fél nyílt kegyetlenségével végez vele. De már a felszínen megüt három rendkívüli mondat. Blanche mondja ki. Az első mondat a bizalomé: „Váratlanul milyen közel van olykor az Isten!” A másik szó a keserű lelkiismereté: „Azt hiszem, nincs nagyobb bűn a megfontolt kegyetlenségnél. Talán nincs is más bűn. Én ezt a bűnt sose követtem el.” S a harmadik: „Én mindig is szerettem az idegen embereket” – a tökéletes elhagyatottság szava. Blanche megőrül, s veresége is tökéletes vereséggé válik. A többiek, az erősek visszatérnek otthonukba, az asztalhoz, az ágyhoz, az éjfélbe nyúló kártyacsatákhoz.

Tennessee Williams kétségtelenül a mai Amerika legsötétebb, legszomorúbb arcát mutatja fel e modern Bábel-lakók életében. Új barbárokról, eszmények nélküli ösztönlényekről szól ez a műnek is barbárnak tűnő vallomás. Pedig éppen nem az! Mert ha jobban odafigyelünk, e darab épp nem azt mondja, amit ábrázol! Blanche veresége egy jeltelen fordulattal váratlanul különös győzelemmé alakul szívünkben, amivel persze a szerző nem Blanche-ot kívánja igazolni, hanem inkább bennünk, a nézőkben föltámadó érzéseket.

Csodálatos, hogy kétezer év után is milyen kevéssé vagyunk keresztények, s mennyire azok vagyunk! Mióta Jézus meghozta véghetetlenül szelíd áldozatát, megváltozott a tragédia fogalma, a vereség jelentése. Blanche, akinek bukását aligha lehet menteni, épp tökéletes vereségével szerez győzelmet. A nyers erőszak nyers tényeinek kezéből Jézus az áldozati bárány képében örökre kimentette a világot. S ez épp nem jelent pesszimizmust, a vereség szomjúhozását. Sőt, még csak a gyengeség felmentését se jelenti, hanem minden erőszak, nyerseség végleges elítélését. Bizalmat jelent, végső bizalmat a jóság eljövetelében, mely természetes szállása lesz végre mindannak, ami szép és szeretetre méltó az életünkben.

Túl a könyörtelen tényeken ezt az elnémíthatatlan reményt kell meglátnunk ebben a végsőkig kiélezett, tehát nagyon is szomjúhozó és várakozó műben, s akkor nem is a legméltatlanabbra figyeltünk.

Az előadás és rendezés különben jó, csak koncentráltabb, csendesebb és tömörebb lehetne. Tolnay Klári Blanche alakításával pályája csúcsára érkezett. Kamaszkori filmélményem jut eszembe, egy híres színésznőről, ki utolsó szerepe után öltözőjében lemossa arcáról a festéket. Ahogy ez a színésznő elment, Tolnay Klári úgy lép elénk a színpadra. Mezítelenre mosdott, utolsó szerep utáni arccal.

 

Jegyzet