Kis hír – nagy kor

Kis hír: Egyik munkatársunk újságolta a minap, hogy a tabáni templom külső restaurálását befejezték. Most már a hívek költségén folytatódnak a belső munkálatok. Sok még a hiány, a plébános a hívekkel közösen mégis úgy döntött, hogy a legsürgősebb egy új gyóntatószék felállítása lenne. Közösen, együttes megbeszélés alapján határoztak így, szinte családiasan, a restauráció során a lelki szükségletet részesítve előnyben.

Kis hír, mégis egy nagy kor jelét ismerhetjük fel benne. Mert mi is a templom? Tudjuk, Isten „háza”. De mit jelent ez? Gondoljunk csak egy középkori városra. Közepén gótikus katedrális, körülötte, „árnyékában” az apró háztetők. A lakóházak nemcsak céljuk, de formájuk szerint is földi építmények. Az ember a házat, mint a föld fia építi és lakja. Egy formailag hű és valódi ház akaratlanul is az ember hétköznapi lényét, gondjait és gondolatait tükrözi, s ennyiben profán. A templomokkal viszont mint a kozmosz, a mindenség polgára vall önmagáról az ember. Minden valódi templom egy-egy világmodell, az ember legbensőbb közérzetének kifejezője, a mindenségről való őszinte vallomása. Igazi templomot épp ezért csak nagy korok képesek építeni, amikor az ember nemcsak földlakónak, de az egész kozmosz fiának érzi magát. A kis korok embere ennél sokkalta bátortalanabb. Jellemzője, hogy riasztja az egész, s egyre inkább a részletekbe menekül, s élete is egyre inkább külsőségessé válik. Igazi templomokat (amilyen az Akropolisz volt, a román vagy a gót katedrális) csak a teremtett világ egészét átélő századok emelhetnek. S mivel „világélményünk” egyúttal legbensőbb, legintimebb érzésünk is: a templomot joggal érezhetjük legsajátabb tulajdonunknak.

Figyeljük csak meg, a kis korok, a bátortalan korok fiai nem tudnak templomot építeni, erejükből csak másolásra, utánzatokra futja. S ezzel együtt megváltozik a templomhoz való viszonyuk is. Nem érzik döntően sajátjuknak, elidegenednek tőle. Eljárnak a templomba, de nem érzik magukénak. Szeretetük legfeljebb egy-egy részletre tapad, nem teljes és bensőséges, inkább csak érzelmes.

Én ezért a kis hír mögött, amit előbb idéztem, épp egy új viszony, egy valódi viszony jelentkezését érzem legfontosabbnak. Azt, hogy a hívek egy templomlátogató korszak után ismét tulajdonosoknak érzik magukat. Nem véletlen ez. Az új jelenséget, új viszonyt több egyéb jelenség, egybeeső megfelelés kíséri és erősíti. Az egyik az új templom, a modern templomstílus diadalmas megszületése. A másolgatások és téveteg kísérletek után ismét sikerült formát adnunk az egészről való legbensőbb élményünknek. Isten „háza” újra világmodell: a modern ember világérzésének adekvát kifejezése. De nem kevésbé fontos a másik – ezerarcú – „kísérőjelenség”, mit alapjelenségnek is nevezhetnénk. Olyan korban élünk, amikor az emberiség (hívők és hitetlenek egyként) valamiféle vadonatúj életérzés hullámába érkezett, mely messze túlemel a szűkösen praktikus földi életen, s ismét a teljes lét, a mindenség polgárává avat bennünket.

Szerintem ezzel az új létérzés sugallta élménnyel függ össze a mai hívőnek a szentségek iránti fokozódó vonzalma is. Az előző kor – mely igazában csak a földön mert tájékozódni – legszívesebben lealkudta volna az Oltáriszentség merészségét. Valójában még a költészetét se értette meg, nemhogy szeretetének zsenialitását, mely abszurdum a földön, de még a lét egészében is, s egyedül Isten szerelmében igazolódik.

Igen, a kis hírben törvényszerűen egy újkori nagyvonalúság jelét kell fölfedeznünk. A táguló világban egy bensőségesebb hit megszületését. Mert törvényszerű, hogy kitáruló világélményünkkel egy időben találtuk meg az új templomstílust, mely új viszonyt is követel, régi és új templomhoz egyaránt. Méghozzá valóságos és bensőséges viszonyt, mely még egy restaurációs munkában is érvényesül. Csak igazi imádkozók lehetnek igazi építők.

 

(Kézirat)

Jegyzet