Modern aszkézis

Létezik ilyen? Lényegében természetesen nem, de jelentkezési formájában igen. Eddington a tudományok jövőjét a problémák egyre szélesebb és egyre finomabb felvetésében látja. S egy kissé – gondolom – így vagyunk az aszkézis kérdésével is.

A lemondás és birtoklás frontjai erősen átalakulóban vannak. Már a technika puszta vívmányai is előtérbe tolják a „jólét és ember” tökéletesen új problémáját. Ugyanakkor a szocialista gazdasági rend olyan anyagi gondtalanság megteremtésére törekszik, mely a birtoklás kérdésében sokkal szellősebb viszonyt ígér az emberiség számára az eddiginél.

Az emberiség jövő gondja mindinkább a bőség következménye lesz. Az anyagiasság görcsének fellazulása kétségtelenül jótékonyan hat majd, de ugyanakkor magasabb erkölcsi feladatok elé állítja a társadalmat és benne az egyént. Ezzel kapcsolatban érdemes elgondolkodnunk a keresztény aszkézis, s általában az aszkézis rendeltetéséről, valódi céljáról.

Az aszkézisben a hangsúly nem is annyira a lemondáson van, mint inkább azon, hogy minek az érdekében mondunk le. Két dolog ugyanis elképzelhetetlen lemondás és áldozat nélkül: az alkotás és a szeretet. Tehát a valóban kreatív élet.

Az alkotás szellemi értelemben kíván lemondást, gondolatainknak elszakadását közvetlen vágyainktól és érdekeinktől. Tudósnak vagy művésznek lenni szükségszerű aszkézist jelent, mindenkor teljes embert követel: tökéletes és maradéktalan belefeledkezést az alkotásba, a tudományos problémába. Aki ezt nem teljesíti, az vagy elsekélyesedik, vagy tragikusan felőrlődik emberi és alkotói természetének ellentmondásai között. A szeretet – a kreatív élet legmagasabb rendű formája – viszont tettben és lélekben kíván tőlünk lemondást, hiszen el se képzelhető az önzetlenség erényének gyakorlása nélkül. Aki szeret, szükségszerűen lemond legfőbb tulajdonáról, önmagáról.

Az aszkézis tehát nem is annyira előfeltétele a magasabb szintű életnek, mint inkább természetes következménye, velejárója annak. Hiszen a puszta lemondás önmagában sehová se vezet, viszont a szeretet és alkotás nincs lemondás nélkül.

A kérdés ezek után az, vajon változtak-e újabb időben a lemondás formái, s fognak-e még továbbra is változni?

Mielőtt erre válaszolnánk, érdemes elidőznünk egy különös jelenségnél. Már a régi arisztokrácia világában is megfigyelhettük, hogy csakis azok az egyének értek el kimagasló szellemi sikert, akik a gazdagságon belül szegények tudtak maradni. Sőt: még hatalmon is csak azok a családok, csoportok maradtak, melyek vagyonuk mellett se mondtak le a szegénység szívós, keményebb életre edző erényeinek gyakorlásáról. De mi lesz az aszkézis szerepe és sorsa, mikor az egész emberiség kerül majd a jólét állapotába?

Hatalmas jótétemény lesz ez az emberiség számára, de hatalmas próbatétel is. Hogy az „enyém-tied-övé” görcse nem fogja fenyegetni többé, ez kétségtelen áldása lesz a kornak, de a jólét egykönnyen ernyesztője is, ha a jövő és már a jelen embere is nem válik egyre inkább szellemi, egyre inkább alkotó emberré. Merész paradoxonnal szólva: ha a fokozódó bőség közepette nem mer egyre szegényebbé válni, az alkotó és szerető, kreatív ember nagyszerű szegénységének jegyében.

A jövő emberiség erkölcsi emelkedését, azt hiszem, semmi se jelezhetné inkább, mint az egyre gazdagabb társadalmon belül az egyénnek egyre magasabb fokú önzetlensége.

S tovább menve még egy lépéssel: az aszkézis csak közvetlen, alacsonyabb szinten jelent lemondást. A kreatív és szerető ember számára viszont épp a birtoklás valódi, szellemi, tehát egyedül lehetséges formáját teremti meg. Más útja nincs is az emelkedésnek, a másik út menthetetlenül az elkényeztetettség nihiljébe és csömöréhez vezet.

Az Evangélium külön csodája, hogy egy szegény emberiségnek is már a lemondásról beszélt. S ugyan miért? Mert a puszta gazdagságra való törekvés, a gyűjtés, a habzsolás láza valamiféle mennyiségi élménnyé változtatja az életet. A lemondás viszont erkölcsi, minőségi élménnyé változtatja a világot, szellemünkkel, lelkünkkel és szeretetünkkel megragadhatóvá, birtokolhatóvá. Ily módon: aszkézissel még a szegény is gazdaggá válhat, s aszkézis nélkül a gazdag is nincstelen.

Az evangéliumi szegénység tehát jóval többet jelent puszta szegénységnél. Pozitív valami: szerető és alkotó életre, Isten és a felebarát szolgálatára buzdít. Elsősorban tehát nem is annyira állapot, mint inkább tartás kérdése. A technika, a jólét, a társadalmi béke korában pedig nem hogy csökkenne, de egyre fontosabb lesz a szerepe a modern kor új emberiségének erkölcsi és szellemi kialakításában. A technika elpuhít, ha áldásai közepette nem vállalom fokozott mértékben a szellemi élet önfegyelmét, s a társadalmi béke is elszürkít, ha nem hatja át tevékeny és kölcsönös szeretet.

Az evangéliumi aszkézis tehát épp nem jelent pesszimisztikus kívülállást és lemondást. Ellenkezőleg: a valódi szeretet útjában álló akadályokat hárítja el, mikor lemondást követel. Istenhez, a felebaráthoz, a szeretethez és az alkotó munkához nyit szabad utat az önzés, az elzárkózás, a kényelem nyomasztó vonzásában élő ember számára.

Örök törvényén belül a „szent szegénység” formai megjelenése, „napi feladata” változhat tehát, de alapjelentése mindig ugyanaz marad. Egyre tisztultabb, egyre tökéletesebb megvalósítására sarkall, ami számunkra, hívők számára a felebaráti szeretet egyre intenzívebb megvalósulását jelenti.

Lírai fogalmazásban: akinek szíve és elméje gazdag, annak kezében hiába keressük a földi birtokvágynak a legsötétebb nyomorúsággal rokon merevgörcsét.