Beszélgetés Kassák Lajossal a modern katolikus irodalomról

Kassák Lajos ebben az esztendőben ünnepli 75. születésnapját. A modern magyar irodalom élő klasszikusa öreg korára is örök kereső, kísérletező művész maradt, de belső hűsége, erkölcse, szocialista hite változatlanul állta az idők próbáját.

Minket most elsősorban az érdekelne, hogy is látja e kiváló szocialista művész a kortárs modern katolikus irodalom helyét és szerepét egy új világ kialakulásában.

– Volt egy rossz, még a múlt századból itt maradt úgynevezett fehér irodalom, mit katolikus pedagógiai irodalomnak is nevezhetnénk – indítom meg a beszélgetést. A szellemi „minimalistáknak” el kellett tűnniük. Győztek a „maximalisták”. Péguy, Claudel, Mauriac, T. S. Eliot, Chesterton, Bernanos, hogy csak a legkiválóbbakat említsem. Hogy látja az ő munkásságukat Kassák Lajos, miben látja jelentőségüket?

– Hitük bátorsága és elevensége az – kezdi vallomását –, amit leginkább rokonnak érzek a magam művészi és szocialista hitével. A maguk katolikus világnézetén belül szembeszálltak mindazzal, ami az idők során elavult vagy elmeszesedett. Az író élő lelkiismeret. Feladata nem az illusztrálás, hanem az emberi történelem korrekciója, az ember legmélyebb igényeinek tolmácsolása.

– A modern katolikus írók a legkülönbözőbb módon szolgálják hitüket – szövöm tovább a beszélgetés fonalát –, Claudel például, akár Dante vagy Szent Ferenc, vallásos élményeit írja meg himnikusan szárnyaló műveiben. Mauriac „profán történeteket” ír, miket csak a kegyelem egy-egy villáma jár át. Julien Green egyenesen elveti a „katolikus regényt”, s elegendőnek tartja szenvedélyes hitvallását. Waugh, miután megtért, megtérésének irodalmi következményét a lehető legszűkebbre szabta, s csak annyit ígér, hogy ezentúl még nagyobb gonddal és odaadással fogalmazza műveit. Heinrich Böll álláspontja is hasonló. Hívő embernek vallja magát, s reméli, hogy ez művein is nyomot hagy. De maga az alkotás szuverén valami, s csak a végítélet Istene döntheti majd el, miként sikerült egyeztetnie életében a kétféle lelkiismeretet.

– Ezt – mosolyodik el Kassák – magam is vallom, persze végítélet nélkül. Egy ember, és főként egy művész tevékenységeinek összhangja sokkal mélyebb valami, semhogy a felszínen pillanatonként kimutatható, örökösen igazolható lenne.

– S hogy látja a világ mai nagy katolikus íróinak szerepét a jövőben?

– Korfordulón élünk – válaszol Kassák –, egy új világ kezdetén. Minden értékre szükség van; minden valódi értékkel rokonnak érzem magamat. Nem azt hangsúlyozzuk hát – értékekről lévén szó –, ami elválaszt, hanem ami egybeköt. Új politikánk korszakalkotó fordulatának tartom azt a megállapítást, hogy többé nem érvényes az „aki nincs velünk, ellenünk” elve. Helyébe az „aki nincs ellenünk, velünk van” hitvallása lépett. Így mélyen tiszteletben tartom Graham Greene, Mauriac, Péguy és Claudel hitét, s műveikkel, meggyőződésem, hogy részt vesznek, méghozzá forradalmi frissességgel a jövő szellemi világképének kialakításában. Egyházukon belül sokáig „ellenzéknek” számítottak, s bizonyos értelemben azok ma is. Számomra talán ez a legrokonszenvesebb vonásuk. Egy író csak akkor szolgálja leginkább a fennálló, s általa is elfogadott rendet, ha örökös kritikával illeti. Nem megdönteni akar, hanem éltetni. Az örökös nyugtalanság és meg nem elégedés az író sorsa és legfőbb feladata minden közösség konzervatív, tehát életellenes, megmerevítő tendenciájával szemben. A XX. századi katolikus világirodalom ezt a feladatát a legmagasabb szellemi szinten kívánja teljesíteni.

Ezzel a szemlélettel, gondolom, mi is egyetérthetünk, s örömmel tölthet el bennünket, hogy a fejlődés az értékek harca helyett egyre inkább az értékek együttműködése felé mutat. Egy igaz katolikus és egy igaz szocialista író ezer kérdésben találkozhat, míg egy rossz katolikus és egy rossz szocialista író szükségszerűen ellenfelei egymásnak.

A hetvenöt esztendős Kassák Lajossal folytatott rövid beszélgetésemnek kétségtelenül ez a legszebb és legmegszívlelendőbb tanulsága.