Laterna mágika

A filmvetítőgép ősét laterna mágikának nevezték, s e mágikus tulajdonságát mindvégig megőrizte. A valóság „leghűségesebb”, „legtárgyilagosabb” reprodukciójára képes, s ugyanakkor a legnagyobb varázslatokra is. Egyszerű vágásokkal, nagyításokkal, egybefényképezésekkel: az Ezeregyéjszaka minden csodáját fel tudja eleveníteni a néző szeme előtt: tengeri ütközetet egy lavór vízben, a vízözön, a Mars-utazás, Karthágó pusztulásának képét – makettből.

De a másik, nagyobb veszélye, „mágiája” épp „tárgyilagosságában” rejlik. Az amerikaiak nemrég Vadszem címmel filmet készítettek a mai amerikai nőről. Mint a vadakat, észrevétlenül, teleobjektívvel közelítették meg az áldozatot, s az így készült, tökéletesen „tárgyilagosnak” szánt felvételek a legelszántabb nőgyűlölő fantáziáját is felülmúlják. Nők a fodrászbura alatt, nők a kozmetikusnál, nők a tükör előtt! A dokumentumok egy olyan unatkozó, önző és ostoba szörnyeteget reveláltak, mely nemhogy a tárgyilagos, de a legrosszindulatúbb elképzelést is felülmúlja. De vajon valóban a legobjektívabb valami a teleobjektív „varázslencséje”?

Képzeljünk el egy filozófiai kongresszust, mit titokban, az ablakon át leskelődve „kap le” a riporter. Mit látnánk a vásznon, mit közvetítene a filozófiából a tárgyilagos géplencse? Épp a gondolkodás, a befele figyelés erőfeszítésétől kiürült szemeket; egy öreg filozófust, amint tátott szájjal mered a semmibe; egy másikat, amint épp izzadt feje búbját vakargatja. Gondolatnak bizony nyoma se lenne ezeken a fotókon. A „tárgyilagos” filmlencse épp a filozófiát sikkasztaná el a kongresszusból, mely így – puszta képpé csupaszítva – holmi szenilis öregek rejtélyes gyülekezetének hatna.

Íme a tárgyilagos filmszalag egyik hatalmas veszélye. Elkerülhetetlenül hamisít, amikor a láthatót lehántja a valóságról. Amikor egy eseményről csak a szemével vesz tudomást, de ezt a puszta látványt indiszkréciójával a végletekig kiaknázza. Az így készült kép szükségszerűen groteszk, ostoba vagy ijesztő lesz, de nem a valóság, hanem a lencse hibájából. Mert a valóság minden pillanatában sokrétűen gazdag, míg a puszta filmlencse gyakran üres.

Frobenius, a nagy tudós figyelmeztet először a „primitív” népekkel kapcsolatban arra, hogy ezek a népek egyáltalán nem primitívek, csupán mi közelítjük meg primitívül őket, amikor – hasonlóan a fényképészlencse indiszkrét objektivitásához – kultuszaikat és szokásaikat puszta tényekké csupaszítjuk, valódi összefüggéseik tudatosítása nélkül.

Ezek a gondolatok jártak a fejemben, miközben a Szentkút című rövidfilmünket láttam. Szentkút zarándokhely, s kialakulásában rendkívül nagy szerepet játszik a történelmi emlékezet, a „lelki honvágy”, amint ezt Bálint Sándor az ősi kegyhelyekkel kapcsolatosan kifejtette. Kis processziókban a környék egész lakossága ellátogat időnként templomába, felkeresni forrásait, s mint a turisták, lelki felfrissülést lelnek e zarándoklatokon. Eljön velük a nép kicsinye-nagyja, s természetesen számos gyógyíthatatlan beteg is. A hangsúly itt a gyógyíthatatlanon van, s ez jelzi azt is, hogy aki gyógyíthatatlan bajával idejön, nem is olyan tudatlan. A reménység elidegeníthetetlen joga a legreménytelenebb betegnek is. S a vak és sánta – kit az orvosok föladtak – nem tudatlan, hanem csak reménykedő ember, amikor bajában a forrásvízre hajol, s az ismeretlenhez, szíve Istenéhez fellebbez.

Ma se történt csoda, mondja a riporter, s csodálkozik, hogy a zarándokok mégse csalódottak, mégse ébredtek rá csodavárásuk kudarcára, holott épp ez a béketűrés figyelmeztethetné arra, hogy akik csalódás nélkül tudnak hazatérni innét, talán nem is olyan „vakhittel” jöttek ide? Én meg Frobeniusra gondolok, s arra, hogy az egyszerű nép mennyire nem jelent primitív népet, s főként hitük mennyire nem primitív hitet. Mert a filmlencse objektivitása csak a forrást, a forrás körüli nyüzsgést mutatja, kiemelve, kimetszve a jelenetet a teljes valóságból, a zarándokok hitének teljességéből. A teljes valóság és igazság ugyanis az, hogy akinek hitével és akinek nevében ezek a zarándokok idejöttek, olyan tanítást adott nekik a világról, mely akkor is bőven kárpótolja őket, ha reményeikben „csalódniuk” kellene. Mert Jézus elsősorban nem a csodákra készítette fel övéit, hanem a valóság elfogadására, sőt szeretetére.

Bénák és vakok vonulnak a szentkúti zarándokok között. Persze, segítsünk bajukon, ha az orvostudomány ezt lehetővé teszi. De ne sajnáljuk tőlük a reményt, ha bajuk gyógyíthatatlan, és ne csodálkozzunk béketűrésükön, amivel kudarcukat fogadják, hiszen Istenük szinte minden szavával, egész életével erre készítette fel őket, s Jézusnak épp ez a legnagyobb csodája, hogy az embert megtanította arra, miként lelje meg a nehézségekben vigaszát, bánatában lelke derűjét. S épp ez az, ami a teleobjektívből kimaradt.

 

Jegyzet